One Step from You

11. Fejezet - Barátságok

Suli után eléggé meglepődtem, ugyanis Jake-t találtam a bejárati ajtóban. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot.

Fekete inget és fekete nadrágot hordott, kissé elegánsabb volt, mint szokott. Én magam csak a szokásos farmer + kinyúlt póló kombinációmat viseltem, meg egy hátizsákot. Nem túl vagány, tudom.

Jake a verandán járkált fel-alá, gondolom már itt várakozott egy jó ideje. Azon tűnődtem vajon Noah itthon van-e. Talán edzése van.

- Szia - köszöntem oda Jake-nek a lépcsőhöz érve. Megpördült és rámnézett.

- Szia - felelt elmosolyodva. 

- Mit csinálsz itt?

Jake közelebb lépett hozzám, arca kifejezéstelen volt, nem tudtam róla semmit leolvasni.

- Visszamegyek az egyetemre. Nem akartam lelépni búcsú nélkül, ha már ilyen jóban lettünk - kacsintott és elnevette magát. Én is elmosolyodtam.

- Sajnálom, hogy visszamész - mondtam őszintén. 

- Hát igen, szívesen maradnék még, de vissza kell mennem. Ez az utolsó évem, úgyhogy ezt már valahogy csak kibírom. De a nyáron mindenképp találkozunk!

- Oké - feleltem. - Köszönök mindent - tettem hozzá, Jake pedig csak mosolygott és bólintott.

- Remélem jó alakulnak a dolgaid.

- Igen... Én is.

Jake odalépett hozzám és átölelt, én pedig viszonoztam az ölelését. 

- Nem akarsz bejönni? - kérdeztem, amikor véget ért az ölelés, ám egyből a fejét rázta.

- Nem. Még be kell pakolnom. Meg amúgy se merek bemenni ebbe a házba - vigyorgott és az emelet felé bökött a fejével. Felnevettem.

Jake lesétált a lépcsőn a kocsijához, de még hátrapillantott.

- Látod, ha most együtt lennénk nehéz hónapok várnának a kapcsolatunkra! Még szerencse hogy nem akartam tőled semmit - vigyorgott.

- Hogy te nem akartál? - vontam föl a szemöldököm, de én is vigyorogtam. Jake kacsintott, majd beszállt az autóba és elhajtott. Egy darabig bámultam utána, majd bementem a házba.

Fel akartam hívni Cathy-t, mert nem beszéltünk a buli óta. Nála aludtam persze, de eljöttem onnan mielőtt felébredt volna, és gyanítom az egész napot józanodással töltötte. Csak egy üzenetet írt, ameyben kifejezi mennyire jó volt a buli... Mintha emlékezne bármire is. 

A konyhában Vanessát pillantottam meg, amint vizet tölt magának.

- Szia - köszöntem bizonytalanul.

- Á, szia - köszönt ő is épp hogy rámpillantva. Kínos csend honolt kettőnk között, szóva gyorsan ledobtam a cipőm és felsurrantam a szobámba. Közben hallottam, ahogy Rick is megérkezik és szintén összefut Vanessával. Valami udvarias csevelyt folytattak egymással, aztán Vanessa léptei az emeleten, majd ajtócsukódás. Remek.

Ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek otthonról. Írtam Cathy-nek, hogy találkozzunk, és visszaírt, hogy Dean-nél vannak pár haverral, de menjek át nyugodtan. Megadta a címet és én már úton is voltam. 

Dean-ék háza nem volt nagy. Csak egy szimpla emeletes ház kék burkolattal és szürke tetővel. Az udvar sem volt túlzottan díszes: pár egyszerű fa és bokor tarkította. Az őszi, színes levelek azonban feldobták az egyhangúságot.

Cathy jelent meg az ajtóban. Farmert és bőrdzsekit viselt, hosszú haját a feje tetejére fogta.

- Szia - visított és megölelt. - Olyan jó, hogy itt vagy! Nem is beszéltünk még a buli után. Mi történt? Milyen volt?

- Hát... Erről majd inkább négyszemközt beszélnék.

- Oké - bólogatott. - Gyere be! - intett.

Utána indultam, be a házba. Belülről nem is tűnt olyan kicsinek a ház. Egy nagy nappali fogadott. Hangok szűrődtek ki a szomszéd helyiségből. A nappali rendkívűl tágas volt, de nem a megszokott berendezéssel. Nem volt tévé, sem más elektronikus eszköz. Egy hatalmas kanapé, két fotel és rengeteg könyvespolc. Faburkolat futott végig a falakon, a padlón szintén. Igazán otthonos berendezésű volt.

- A többiek a konyhában vannak - magyarázta Cathy. - Megmutatom Dean szobáját. Imádni fogod - vigyorgott.

Az emeletre mentünk, ahol a legutolsó ajtó bizonyult Dean szobájáénak. Mindketten beléptünk, Cat becsukta mögöttünk az ajtót. A szoba olyan volt, akár egy kis kuckó. Kicsi volt, minden bútor fa, barna színű, a falakon hasonló burkolat mint a nappaliban. Az ágyon kívül csupán egy íróasztal és egy polc álldogált a kis szobában. Az ágynemű kék, ahogy a rengeteg párna is. A legszembetűnőbb azonban az a rengeteg égő gyertya volt az asztalon, a polcon, az ágy mellett és a födön is. Imádnivaló volt. 

- Ez szuper jól néz ki - vallottam be.

- Igen.

Alighogy végigmértem a terepet kinyílt mögöttünk az ajtó és Dean lépett be. 

- Szia Emily - mosolyodott el, én pedig intettem neki. Majd odafordult Cathy-hez. - Nem gond, ha beszélek kicsit Emilyvel? A többiek a nappaliban vannak.

- Oké - felelt vidáman Cat. Nem is találta furcsának, hogy Dean velem akart személyesen beszélni, míg én már sejtettem miről lesz szó. Cathy puszit nyomott Dean borostás arcára és távozott.

Dean ekkor rámnézett és az ágy felé bökött, hogy üljünk le. Követtem az utasítást.

- Szóval... - fogott bele.

- Sejtem mit akarsz - mondtam. Dean sóhajtott.

- Igen, tudom. 

- Láttad, ugye?

- Azt nem mondanám, hogy láttam, de elég egyértelmű volt a szitu - nevetett fel. - Igazából csak azt akartam elmondani, hogy engem nem érdekel mit csináltok és nem fogom elmondani senkinek. Gondoltam talán ideges vagy amiatt, hogy kiderülne...

A fejemet ráztam.

- Nem. Mármint örülök neki, hogy megbízhatok benned, de semmi ilyenről szó sincs. Az csak egy egyszeri akalom volt, ami nem fog megismétlődni - jelentettem ki és határozottabbnak hangzottam mint amilyen voltam.

Dean kétkedőn nézett rám, de bólintott.

- Hát jó. Értem. 

- Várj... - kezdtem bele, de haboztam.

- Igen?

Egy pillanatra elmerengtem, aztán úgy döntöttem, már minden mindegy, szóval folytattam.

- Te tudsz valamit? Úgy értem, Noah mondott neked valamit?

Lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Dean először nem mondott semmit, csak rámnézett. A szemembe. Elég sokattudóan bámult ami azt illeti.

- Dean - csattantam fel. - Mondj valamit!

- Persze, hogy mondott valamit. De nem mondhatom el. Noah a barátom és nem árulhatom el. Persze, most már te is a barátom vagy, de ettől még nem mondhatom el. Ahogy Noah-nak sem mondanám el azt amit te mondasz - válaszolta. Egy kicsit meglepett vele. Azzal a résszel, hogy barátok vagyunk, hisz még alig beszélgettünk. 

- Rendben. Köszönöm.

Dean vállon veregetett, majd felállt.

- Jössz?

- Persze.