One Step from You

II./20. fejezet - "Veszélyes"

Hétvégén szakadt a hó. Elég hideg volt, ami számomra maga a megváltás. Szeretem a telet. Megnyugtató, és nincs dögmeleg. Ugyanakkor a nyárnak is megvan a maga varázsa, mégis jól esett a szállingózó hó látványa.

Említettem már a karácsonyt? Na, az maga volt a katasztrófa. Anya és Rick tejesen meg voltak bolondulva. Rick egy rakás babaruhát vett anyának, meg apró kis hülyeségeket. Még azt sem tudom mik azok. Én kaptam egy új festőkészletet – a régi már elég tropára ment -, valamint egy-két új ruhát.

A gázosabb része mégis az volt, amikor Noah hazaért januárban. A szilvesztert sem töltötte itthon, viszont amikor megérkezett, a káosz beteljesedett. Aznap ugyanis kötelezően kénytelenek voltunk eltűrni egymás társaságát. Anya ragaszkodott hozzá, hogy pótoljuk a karácsonyt, mivel Noah nem tudott ott lenni. És minden áron összehívta a családot, hogy adjuk oda Noah-nak az ajándékát. Ami mellesleg egy új laptop volt, és anyáék úgy adták elő, hogy ez a hármunk ajándéka. Persze nem vettünk egymásnak semmit, ami kicsit furán jött ki, anya még szóvá is tette. Az óta pedig azt hiszem a szüleink sejtik, hogy valami nem oké közöttünk, mert furán méregetnek.

Rick is kérdezősködött, hogy jól kijövök-e Noah-val. Én meg annyit mondtam csak neki, hogy kicsit összevesztünk valami hülyeségen. Valahogy így.

Elhatároztam, hogy leleplezem Patrick-et. Jobban mondva, hogy megpróbálok közelebb férkőzni hozzá és kideríteni, hogy mitől olyan veszélyes a srác. A szombat reggelemet tehát reggeli-készítéssel indítottam. Felrobogtam a gardróbhoz, és bekopogtam rajta.

- Igen? – hallatszott Patrick dörmögő hangja. Ahogy beléptem, Patrick látványa tárult elém, amint az ágyon fekszik alsógatyában és a telefonját nyomkodja. Nem igazán zavartatta magát.

- Hoztam reggelit – mondtam. Ahogy megakadt a szeme a szendvicseken, kacéran elvigyorodott. Bárcsak belőlem is ilyen boldogságot váltana ki a kaja.

- Akarsz valamit, ugye? – kérdezte mosolyogva, miközben magához húzta a tálcát és pusztítani kezdte az ételt. – Nyugi, nem mondom el senkinek, hogy megrontott téged az öcsikém – mormogta teli szájjal.

Az égnek emeltem a tekintetemet.

- Nem rontott meg, oké? Nem történt köztünk semmi. Csak majdnem... - vallottam be a szám szélét rágva. Fogalmam sincs miért vallottam be neki, de úgy éreztem, Patrick-nek nagyobb gondja is van annál, mint hogy ezzel foglalkozzon. Ergo megbízhatok benne.

- És mi volt a baj? Nem állt fel neki?

Hogy lehet valaki ekkora seggfej? És mi baja van a kulturált fogalmazásmóddal?

- Nyugi, van rá cuccom, ha kell – tette hozzá még mindig a szendvicset csócsálva.

- Már vége – mondtam kissé feszülten. Ekkor végre felpillantott rám, és majdnem azt hittem, hogy megsajnál és mond valami együttérzőt.

- Örülj neki, amúgy sem egy nagy szám.

És visszatért a szendvicshez.

- Kérdezni akarok valamit – kezdtem óvatosan a vallatást. Épp csak rám pillantott.

- Most mi is testvérek vagyunk. Nem egyezem bele semmilyen fajtalankodásba.

Szerintem ez már beteges. Tuti valami elmebeteg berögződés. Fogalmam sem volt hogy vegyem rá egy komoly beszélgetésre a srácot.