One Step from You

II./21. fejezet - Egy kis balhé

Nem nevezném ezt akkora kibékülésnek. A tény, hogy Noah és én nem gyilkos tekintettel meredtünk egymásra (vagy éppen egymásra sem néztünk), és néha egymáshoz szóltunk, ha muszáj volt, voltaképpen nem sokat változtatott a dolgokon. Persze anyám és Rick odáig voltak az örömtől, hogy újra „beszélgetünk".

Ami Patrick-et illeti, próbáltam kerülni, ahogy azt Noah-nak ígértem. Jelentősen megnehezítette a helyzetet, hogy egy házban kellett élnünk, és Patrick állandóan a konyhában, vagy a nappaliban lebzselt, és mindig volt valami mondandója számomra. De amikor Noah is ott volt, olyankor legalább befogta.

Érdekesnek találtam, hogy Noah ennyire képes hatni rá, hiszen ő volt a fiatalabb – és valljuk be valószínűleg a gyengébb is. Mégis, Patrick sokszor figyelte Noah-t a szeme sarkából, és látszott rajta, hogy feszeng, amikor egy légtérben kellett tartózkodniuk.

Noah persze repesett az örömtől, hogy Patrick ennyire tart tőle. De én nem így láttam... Nem gondoltam, hogy tartana Noah-tól, inkább csak el akart érni valamit, amihez szüksége volt arra, hogy Noah ne akarja péppé verni.

Egyik este, miután hazaértem a suliból és megírtam a leckém egy részét – mert néha azt is kell – Patrick benyitott a szobámba. Csak így, minden előzetes nélkül. Nem kopogott, nem köhögött udvariasan, nem adott ki semmi hangot, ami jelezné, hogy be szeretne jönni.

Hálát adtam az égnek, hogy csak a házimat írtam, de azért szúrósan meredtem rá.

- Mit akarsz? – förmedtem rá egyből, meg sem várva a mondandóját. Patrick azonban másmilyennek tűnt, mint eddig. Nem ült idióta vigyor a képén, és nem vágott önelégült fejet sem. Inkább komolynak volt mondható – noha nem tudhatom milyen a komoly arckifejezése, hiszen még soha nem láttam. Mégis felvontam a szemöldökömet, mintha egy szemernyi érdeklődést is mutatnék felé. Talán mutattam is mélyen, legbelül.

- Tudni akartad, miért utál mindenki, mit vétettem. Most elmondom. Tizenkét éves voltam, amikor először elegem lett és elszöktem otthonról. Az az idióta Rick volt az oka, meg a hülye öcsém. Rick állandóan Noah-t védte, mindenben! Engem gyűlölt, a kezdetektől. Elmentem otthonról, de pechjük volt, mert anyának hiányoztam. Ő mindig szeretett és hitt nekem. – Most vettem csak észre, hogy furcsán beszél. Teljesen részeg volt... - Anya szeretett! Utánam jött és megkeresett, majd megígérte, hogy beszél Rick-kel, és eléri, hogy ő is elfogadjon, olyannak amilyen vagyok. De kurvára nem így lett... Akkor hazudott nekem először. Rick semmit nem változott, mindig Noah maradt a kis kedvenc.
Tizennégy voltam, amikor a haverok először nyomtak füvet a kezembe. Teljesen elvarázsolt. Végre nem éreztem csalódottságot, és nem tartottam magam egy rakás szarnak. Aztán egyre több kellett, és egyre több.
Tizennyolc voltam, amikor árusítani kezdtem. Addigra már leszoktam, de elkövettem azt a hibát, hogy később az öcsémnek is adtam. Nagy hiba.... És akkor jött a nagy fejmosás. Nem Noah volt a hibás, hogy kért tőlem, vagy hogy füvezni kezdett... Neem... Én voltam az, hiszen én adtam neki.
Huszonegy voltam, amikor végleg elmentem otthonról. Elegem lett a cirkuszból, otthagytam a depressziós anyámat és a drogfüggő öcsémet Rickkel.
De Noah ekkor legalább észhez tért és leállt. Aztán anya meghalt és azt gondolják miattam. Hogy az én hibám volt, mert elmentem, otthagytam őt, és anya szeretett engem és nem tudta elviselni, hogy elhagytam. És tudod mit? Igazuk is van! Az én hibám volt, csakis az enyém... Nem szabadott volna elmennem soha. Szüksége volt rám. És meghalt...

Patrick ekkor lerogyott az ágyamra és a kezébe temette az arcát. Fogalmam sem volt mit tehetnék, de egyvalamiben biztos voltam: ez az ember nem rossz. Egy megtört lelkű férfi, akit helytelenül vádolnak, és saját magát hibáztatja az anyja haláláért.