One Step from You

II./29. fejezet - Elhagyatott út

Egyedül voltam otthon, amikor megcsörrent a telefonom.

- Igen? - szóltam bele óvatosan.

- Emily. Találkozzunk! - szólt bele egy halk hang. Az apám.

Legutóbb akkor hívott fel, amikor átrohantam Noah-hoz sírva. Az óta nem hallottam felőle, és nem is hívott engem. Kirázott a hideg.

- Mit akarsz?

- Láttalak egyik nap az iskolánál. Oda akartam menni, de nem mertem... De szeretném, ha találkoznánk.

Mi? Nem. Ez nem igaz. Honnan tudná hova járok iskolába? Te jó ég...
Akármennyire is megijedtem, ugyanakkor meg is döbbentem. Az apám hangja józanul csengett.

- Nem találkozhatunk - feleltem kissé remegő hangon.

- Kérlek. Csak öt percre akarlak látni, hogy biztosra menjek, hogy jól vagy.

- Nem...

- Nem akartalak megijeszteni múltkor. Az a fiú a barátod? Kedvelem őt. Megvédett téged, és nagyon jól tette! Büszke vagyok rád, hogy jól választottál.

A hangján hallatszott, hogy mosolyog és halkan felsóhajt. Összezavarodtam.

- Miért akarsz most találkozni? Eddig nem kerestél.

- Ez nem igaz. Nem tudtam a számodat, sem azt, hogy hol laktok. Anyád ügyesen eltüntetett téged - nevetett fel halkan, erőtlenül. - Na, akkor mi lesz? Adsz egy esélyt?

A hangja olyan reményteli volt, hogy megsajnáltam. Akármilyen ember is volt régen, talán már megváltozott, de ha nem találkozom vele, akkor sosem tudhatom meg.

- Anya sosem hagyná - mondtam.

- Nem is kell tudnia. Csak találkozunk egy kávézóban, beszélgetünk, aztán hazamész. Ennyi az egész.

Nem igazán tetszett nekem ez az egész, de ő az apám volt... Józanul teljesen ártalmatlan.

- Legyen - sóhajtottam fel.

- Remek! Mikor, hol? Most is ráérek.

Nem vettem volna rá mérget, hogy valóban tudja hova járok iskolába és hol lakom, így a mellettünk elfekvő város egyik kávézójára esett a választásom. Kocsival úgy 30 perc az út.

- Akkor ott várlak - azzal letette.

Talán tényleg megváltozott, talán tényleg hiányzom neki. Legalábbis ezt akartam hinni.
Bepattantam a kocsiba és elindultam. Út közben elmerengtem a lehetséges forgatókönyvön, átgondoltam a legrosszabb lehetőségeket, majd hamarosan el is repült az idő.
Odaérve nem tűnt fel semmi különös: a kávézó barátságosnak tűnt, és kellőképpen zsúfolt volt.
Apámat nem láttam sehol, így leültem az egyik sarokasztalhoz. Rendeltem egy forró csokit és vártam. Vártam és vártam, és fogalmam sem volt mégis miért várok még mindig, de egyre csak azon kaptam magam, hogy reménykedem.

Belegondoltam milyen érzés, hogy az apám nincs velem, és hogy soha nem is volt igazán mellettem. A hiánya mindig fojtogatott, de sosem vettem róla tudomást. És a lehetőség, hogy talán minden megváltozhatna hirtelen reménykedéssel töltött el, így amikor már két kerek órán keresztül ültem ott, és apám még mindig nem jelent meg, indulatosan felpattantam, majd kiviharzottam az épületből.

Bevágódtam a kocsimba, a gázra tapostam és elindultam hazafelé. Tudtam, hogy nem szabadna ilyen feldúltan vezetnem, de haza akartam menni, befeküdni az ágyamba, és talán sírni is egy kicsit. Ki kellett zárnom az egész külvilágot, és nem törődni semmi mással.