El Dorado - |EXO ff.|

The Piano Duet

Halihó!

Sajnálom, hogy megint egy nagyobb szünetet iktattak be, ennek főleg magánéleti okai vannak, és nem utolsósorban semmi épkézláb ötletem nem volt.
Ennek vége, itt az új fejezet, ráadásul az eddigi leghosszabb; remélem elnyeri a tetszésetek! ;-)

🙏🏻Imo

A napok lassan peregtek, a hetek viszont mintha rohantak volna egymás után, hamar eljött a május, így már fél éve laktam 12 idollal, akik egyre jobban beszéltek angolul. Mivel jól haladtam a koreaival, felváltva használtuk a két nyelvet, így szinte már sosem kellett Kris segítségét kérnem.
A szűnni nem akaró ellentétek egyre gyakoribbak voltak a kivált tagok, és a többi fiú között, de ezekből igyekeztem kimaradni. A légkör szinte mindig hűvös volt, kivéve, ha együtt vacsoráztunk, vagy angoloztunk.

- Hányszor kérjek még bocsánatot Tao? Nem valamelyik elcseszett drámában vagyunk! - üvöltötte Kris, és a szobájába vonult, az ajtó hangosan csattant mögötte, magára hagyva a hangtalanul tátogó ZiTaot. A fiatalabb hasonlóan tett, csak halkan kattant utána a zár. A szobámból hallgattam végig a kínai üvöltözést, ami szinte mindennapossá vált a teraszos incidens után. Tao olyan elemi erővel vetette meg Yifant, hogy még a koreográfiák alatt sem volt hajlandó mellé állni. Kris igyekezett kiengesztelni csapattársát, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Eddig annyit tudtam a vita forrásáról, hogy Kris, Luhan és Tao kiléptek a bandából, nagyjából három éve. Ennyi idő elég volt, hogy a másik kilenc tag igazi családdá kovácsolódjon, és Lay szóló sikereinek is úgy szurkoltak, mintha mindannyiuk dicsősége lenne. Ezzel szemben a kimaradt három tag a fal másik oldalán ragadt. Luhan borzasztó állapotban volt. Régen Sehun és Minseok voltak a legjobb barátai, mára viszont csak üres csevegésekkel operálnak Sehunnal, ha együtt teázunk, vagy a fiatalabbik velem foglalkozik, kizárva Luhant, ami nekem nagyon kellemetlen. Minseok igyekszik felvenni a kapcsolatot kínai barátjával, és néha kimennek a kertbe is focizni, de egy-egy örömgól után a legnagyobb szó, ha ügyetlenül megveregetik egymás vállát.
Tao és Kris, ha tehetnék; a nap 24 órájában harcolnának egymással. Tao viszonylag könnyen vissza illeszkedett a többiekhez, de senkivel sem beszél a valódi problémáiról, és ha teheti, az ideje nagy részét azzal tölti, hogy a nyakamon lóg, vagy a próba teremben gyakorol valakivel. Ilyenkor ugyanis nem feltétlenül kell beszélnie, csak a munkára koncentrálnak. Ha teljesen kiborul, szó nélkül elviharzik, és tömött szatyrokkal állít vissza órákkal később, amiknek a tartalma legtöbbször teljesen felesleges. Előfordult már az is, hogy egy fél zöldséges pulttal állított haza, aminek az eredménye egy hús mentes hét volt.
Kris inkább magában tartott mindent. Azzal próbálta palástolni az érzelmeit, hogy nagyon lelkes segítőtanáromnak szegődött. Minden reggel arra keltem, hogy az ajtómon dörömböl, hogy megbeszéljük az aznapi óra anyagát. Igyekeztem kijátszani, és előbbre állítottam  az ébresztőmet, aztán lesunyultam a kertbe, ahol Suho már várt a kávémmal. Időközben megtanítottam, hogy készíthet tökéletes tejhabot, amibe már egész korrekt almákat rajzol.
Nem tudtam eldönteni, hol kellene állnom ezekben a harcokban, így legtöbbször csak lapítottam, ha előttem vitáztak. Igyekeztek halkan intézni a rám való tekintettel, de nem mindig sikerült. A cinikus megjegyzések szinte bárhol utat törtek maguknak, ami megmérgezte mindannyiunk együttélését. Ha így folytatják, már senki nem akar majd a másikkal lenni... Már azzal sem foglalkozott senki, hogy hetekkel ezelőtt még fogadásokat kötöttek arra; hogy kibe fogok belehabarodni, aztán majd egy emberként szurkolt mindenki a különóra után, hogy Minseok és én esetleg gyengédebb szintre emelhetjük a barátságunkat.

*

A kivételes alkalmak egyikével találtam szembe magam egy szombat reggel; egyedül maradtam a házban. Ilyen maximum akkor fordult elő, ha a menedzserük csapatépítésre vitte a fiúkat, amik megszaporodtak az utóbbi időben, de ahogy hallottam a legtöbb ilyen próbálkozás kudarcba vagy újabb vitába fulladt.
Általában halálra untam magam ezeken a napokon, és valamelyik drámán fetrengtem, rament és mochit zabálva. Először ki akartam takarítani, de mire játszós szerkóba öltöztem, már megjelent az ajtóban a háromtagú takarítóbrigád, akiknek eszükbe sem volt megengedni, hogy segítsek nekik, bármennyire is könyörögtem, és néztem rájuk Csizmás Kandúrt is megszégyenítő szemekkel. Végső elkeseredésemben lecsót főztem nekik, és addig nem engedtem haza őket, amíg minden tányér nem lett üres. Mire mind hazamentek, az óra még mindig csak délután kettőt mutatott, hiába szuttyogtam a mosogatással is. Dologtalan méhnek éreztem magam, hogy csak fel-le járkálok a lakásban, és minden sarokban azt kutatom, hogy mivel foglalhatnám el magam. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán ideje lenne felfedezni az alagsorban a játéktermet, vagy a fedett medencét, amikor hirtelen megtorpantam a zongora előtt. Lássuk, megy-e még.