El Dorado - |EXO ff.|

Ko Ko Bop

Halihó!
A rengeteg késés ellenére itt az új fejezet.
A leghosszabb egyébként. 😊
Mindig szeretném tömören kifejezni magam, aztán bumm, máris 1500 szónál járok...
Sajnálom, hogy éppen arra a napra datáltam ezt a fejezetet, mikor Kris tudatta a világgal, hogy semmilyen kapcsolata nincs már a fiúkkal... Így már nem ugyanolyan a fejezet... Még az is megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet, de aztán mégsem. Hiszek egy jobb befejezésben.
Azért remélem tetszik, szívem-lelkem benne van! 😬

🙏🏻Imo🙏🏻

Könnyebb volt úgy tenni, mintha a születésnapi gikszer meg sem történt volna. Akarom mondani, könnyebb volt eljátszani, hogy nem történt meg.
Ha nem ittam volna, sokkal jobban ostoroznám magam, hogy így megnyíltam neki; akinek a legkevésbé sem akartam, hiszen rettegtem tőle.
Pedig igazán nem lenne okom rá. Legalábbis a többi ember szerint, akik rá néznek.

Kedves, mosolygós arc, kisfiús báj, aranyos gesztusok. Valahol ezen a skálán helyezi el a normál ember. Ezzel szemben az én reakcióm; veszély, csalódás, félelem. Nem akartam, hogy ez legyen belőle. Azt szerettem volna, ha békességben megtaníthatom angolul, összeszedem a lelkem darabkáit, és majd a macskám megragasztja azokat, jobb esetben egy Gong Yoo sorozat vagy film. Nem a Train to Busanra gondolok itt elsősorban...
Amikor először megláttam, semmilyen hatással nem volt rám. Kedves volt tőle, hogy angolul próbált köszönteni, és tetszett a mosolya, de semmi több.
Szépen lassan mégis az az ember lett belőle, aki miatt egy újabb kontinensre menekülnék. Ha így folytatom, nemsokára kevés lesz az univerzum is...

Anyámék pontosan érkeztek. A dormban volt ugyan hely, de szűkölködtünk volna személyes térben, valamint a fiúk ki-be járkáltak, hiszen egyre közeledtünk a Combackhez, amitől mindenki idegei pattanásig feszültek. A magyar delegáció érkezése előtti este nálam is elszakadt a cérna a vacsoraasztalnál, amire azóta sem vagyok büszke, de ideje volt, hogy valaki seggbe rúgja ezt a 12 barmot.

- Az Istenit! - csaptam mérgesen az asztalra a pálcikáimat, amik ha nem fémből lennének, most biztosan eltörtek volna.

- Jól vagy? - kérdezte óvatosan Suho.

- Hogy lennék? Ölitek egymást, mintha muszáj lenne, és asszisztáljak is hozzá? - néma csend lett. Most éppen azon vitáztak, hogy a hátsó sor egy egész ütemmel később lépett be, aztán már csak akkor vettem észre a patáriát, amikor Tao és Baekhyun egymással ordítoztak, és azt sem tudták, milyen válogatott szitokszóval illessék a másikat. - Normálisak vagytok?

- Flóra... - tette a kezét a kezemre Chanyeol.

- Nem, most nem! Elegem van belőletek! Lehet, hogy nem ismerlek annyira, és nem ismerem a körülményeket, de ez is a ti hibátok! Felnőtt emberek vagytok, akik életük egyik legfontosabb eseményére készülnek, és tényleg azon kell veszekednetek, hogy ki a rossz, a rosszabb, és a legrosszabb? Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha esetleg úgy viselkednétek, mintha az értelmi színtetek egy vonalban lenne a bankszámlátokkal? Basszus már! Három tetves éve! Ennyi idő nem volt elég, hogy mindenki feldolgozza a sérelmeit? Tudjátok mi kurva nehéz? Otthagyni a kibaszott életeteket, és a világ másik felére költözni, hogy 12 szerencsétlen, abnormális nyomorultat pátyolgassatok, akik azt sem tudják, min vitatkoznak! Nem vettétek észre, hogy csak és kizárólag ti generáljátok ezeket a vitákat? Senkinek semmi baja nem lenne a másikkal, ha végre farkat növesztenétek, és meg mernétek mondani a másiknak, hogy mi a bajotok! Hónapokkal ezelőtt túl lennénk ezeken a szarokon, de nem... A nagy EXO? Ugyan már... Ők tökéletesek, hát szupererejük van, és másik bolygóról jöttek, hogy is felejtettem el - most rajtam volt a sor, hogy üvöltsek, mintha muszáj lenne. Megrökönyödve nézett rám mindenki. Jongin szólásra nyitotta a száját, de ahogy felé fordultam, inkább meggondolta magát, és belesüppedt a székébe, mint egy kisgyerek, akit megrónak az első fekete pontja miatt. - Nézzetek magatokra! Én nem látok mást, csak egy tucat szerencsétlent, aki azt sem tudja eldönteni, hogy magát, vagy a szobatársát utálja jobban! Magatokat gyűlölitek, és azokat az embereket, akik szeretnek, és törődnek veletek! Legalábbis ezt kell feltételeznem azok után, hogy meg sem próbáltok kibékülni egymással. Mi lenne, ha az a tengernyi rajongó látná, hogy mekkora seggarcok vagytok a másikkal? Mire hajtotok? Hogy valamelyik fanatikus a folyóba gázoljon, mert összetöritek a szívét a hülyeségeitekkel? Részemről mehet a dolog, ha éppenséggel északra akartok menni. Ez nem csak rólatok szól, fogjátok már fel! Vagy magatok miatt lesz az egész visszatérés? Mert akkor itt Dél-Koreában valami baj van a zene iparral. Alig egy hét, és a világ visszakapja az EXO-t. Legyen ez egy olyan visszatérés, amiben péppé verítek mentálisan a társaitokat? Mert akkor még gyakoroljatok egy kicsit. A vizsgáról nem is beszélve! Nem érdekel esetleg, hogy két hét múlva angolból is produkálnotok kell? Mert én leszarom, hogy akarjátok elcseszni a karriereteket, de engem azért fizetnek, hogy tanuljatok, nem pedig azért, hogy szarba se vegyétek az egészet! Én megpróbáltam. Tényleg! Akartam, hogy sikerüljön túljutnotok ezen! A barátaim vagytok, de most felfordul tőletek a gyomrom - csikorogva toltam ki a székem, a tányérom a mosogatógépbe dobtam, és a lépcső felé iramodtam, ahonnan már csak azért fordultam vissza, hogy beszarassam őket. - Ha valamelyik paraszt kopogni mer az ajtómon, és még egyszer siránkozik, hogy nem jön ki a többiekkel, teszek róla, hogy csak keresztapa legyen belőle!