El Dorado - |EXO ff.|

2017.12.18.

Sajnálom, hogy nem fejezettel érkezem, de nem tudom elmenni mellette, bármennyire is vagyok kívülálló.

Sosem csináltam titkot abból, hogy a kezdők alatt vagyok valahol a kpop világában. Elismerem, lelkesen ásom bele magam, de már nem rajongok olyan hévvel, mint régen.
Ezért engedjétek meg, hogy a saját szemszögemből búcsúzzak el.

Tulajdonképpen sem az együttes, sem Jonghyun nem volt a kedvencem. Ennek semmiféle negatív oka nincs, csak még nem tartottam ott. Alig egy éve még azt sem tudtam, hogy lehet valami érdekes Dél-Koreában is, az Észak brutalitásával szemben, ma pedig már jobb esetben hat-nyolc banda rövid ismertetőjét is el tudom darálni, a sorozatokról nem is beszélve. A SHINee ideje még nem jött el nálam, de tudtam hogy léteznek, és ha utolér a láz, minden bizonnyal legalább annyira fogom őket szeretni, mint akármelyik másik együttest, akiért most megveszek.

Tegnap azonban megfordult a világ. Az első dolog, ami eszembe jutott, az a 27-sek klubja. Azt a maroknyi csodálatos művészt nevezik így, akik 27 évesen döntöttek úgy, hogy eldobják maguktól az életet, hogy feladják a küzdelmet a démonaikkal. Jim Morrison életem egyik, ha nem a legmeghatározóbb figurája, akit a mai napig gyászolok, holott 46 éve halott. Janis Joplin egy számomra érthetetlen zseni, Jimmy Hendrix a rossz, akivel bármi jóban benne vagyok. Amy Winehouse, nos ő szintén nagy hatással volt rám, a zenéje olyan nehéz időszakokban volt velem, mint életem értelmének, a nagyapám elvesztésének az időszaka. Az egy kemény szakasza volt az életemnek, amikor szinte csak The Doors és Amy járt a fejemben.

Akkor értettem meg igazán őket.
Azt éreztem, hogy feladom. Hogy az életemnek nincs célja, és tulajdonképpen az lenne a legegyszerűbb, ha fognám magam, és meghalnék. Halott volt a legfontosabb ember az életemben. Nem volt többé senki, akinek bizonyítani akartam, nem volt senki, akiben feltétel nélkül megbíztam. Erre csak rátett az amúgy is labilis elmeállapotom, hogy a tinédzserkor kellős közepén voltam, hogy kudarcot kudarcra halmoztam.
Csak nem akartam élni.

A 27-sek klubja azonban nem így gondolta. Ha nincsenek, talán én sem. Úgy éreztem, csak ők értenek meg, hiába járattak terápiára, hiába beszélgetett velem mindenki az érzéseimről.
Megmentettek.

Úgy hiszem, Jonghyun sokallta jobb helyen van.
Csatlakozott egy halhatatlan társasághoz, akik nemcsak életükben, hanem haláluk után is képesek életeket menteni.

Persze, hogy beletemetkeztem. Valamilyen különös oknál fogva, sokkal jobban megértem az eltávozott művészeket. Reggel mérges voltam rá, délelőtt összezavarodtam, este együtt sírtam a rajongóival, éjjel imátkoztam érte és a családjáért.

Valahol napközben pedig megértettem a döntését.