El Dorado - |EXO ff.|

Tell me

Halihó!
Megérkezett az első fejezet, ahogy ígértem. Szeretném tartani majd a pénteki feltöltéseket, hála a vázlataimnak, ez nem lehetetlen vállalkozás.
Nagyon köszönöm a visszajelzéseket a prológussal és a bevezetővel kapcsolatban, igyekszem továbbra is kiszolgálni titeket!

🙏🏻Imo

***

Sosem utaztam még egyedül repülővel, amitől megmondom tisztára őszintén, berezeltem. Mivel kétszer is át kellett szállnom, mert így jöttem ki a legolcsóbban, még jobban tojtam, mint egyébként normális lett volna. Egy cukrászdai eladó voltam, legmesszebbre maximum a Balatonig utaztam, és egyszer még egy ilyen kirándulás alkalmával is sikerült rossz buszra szállnom. A vonatpótló buszok például az ős ellenségeim. Még soha életemben nem sikerült a jóra szállnom, amin Szonja és anyám sírva röhög, a nagyszüleim meg gyomorideggel az állomáson várnak, hogy vajon a gyerek a jó buszról száll le. Soha. Soha a büdös életben nem sikerült még. Jogos a kérdés, hogy ha félig amerikai vagyok, miért félek ennyire, hiszen évente átszelem a fél világot, hogy a nagyszüleimet lássam.  Egyrészt; rendszerint a szüleimmel utazom, vagy a nagyszüleim jönnek hozzánk, másrészt, az a világ másik fele. Most valamivel kevesebbet utazom, de ellentétes irányban, mint ahogyan azt 20 éve megszoktam.

Egy szó, mint száz, nem vagyok utazás kompatibilis, de gyalog mégsem mehettem. Azért egy kicsit hasznos volt a háttértudásom; legalább simán ment a becsekkolás, és épségben, tőlem nem megszokott könnyedséggel szálltam a megfelelő gépre. Utoljára Kínában szálltam át. Siettem mint egy félőrült, mert bár tudok angolul, az idegen kriksz-krakszok teljesen összezavartak. Eddigre már szerencsésen elvesztettem minden időérzékemet, még mosdóba se mertem kimenni, nehogy lemaradjak. Vagy örökre Kínában ragadok, amit egyébként abszolút nem bántam volna. Valamilyen különös oknál fogva Kína mindig közelebb állt a szívemhez, mint a többi ázsiai ország. Na jó, az ok neve Bruce Lee.

Valahogy sikerült leevickélnem a gépről, felnyaláboltam a csomagjaimat, aztán elindultam a kijárat felé, a teljes ismeretlenségbe. Akkor villant be, hogy bár megbeszéltük, a nagy izgalomban teljesen kiment a fejemből, hogy ki vár majd rám a reptéren. Ennek rendje és módja szerint az első néhány percben csak álltam, mint egy kuka. Hunyorogva pásztáztam a tömeget, hátha meglátok egy táblát a nevemmel. Mire harmadszorra ismételtem a műveletet, már tudtam, hogy gyenge a kontaklencsém, de az egyik tábla valamivel magasabbra került, így ki tudtam betűzni a nevem. Fordítva írták rá az 'a'-t. Ha ez az egyik új tanítványom műve, sok dolgunk lesz.

- Hello! - léptem az öltönyös fickó elé mosolyogva, és gyorsan meghajoltam. Biccentett, elővette a telefonját, és hol rám, hol a képernyőre nézett. Gondolom ellenőrizte, hogy én vagyok, akire vár.

- Marton Flóra? - mulatságos koreai akcentussal a nevem, de mielőtt felnyerítettem volna, inkább lenyeltem a röhögést.

- Yes.

- Follow me. The boys are waiting for you - fiúk? Kijöttek a reptérre? De akkor miért nem várnak itt rám? Vagy elmegyünk valahova, ahol várnak?

- Okay - bólintottam. A csomagjaimra nézett, aztán a kezembe nyomta a névtáblám, és elindult a bőröndökkel, szorosan a nyomában velem.

Egy sötétített ablakos kisbuszhoz érkeztünk, aminek egyszerűen felpattintotta a csomagtartóját, bepakolt, aztán elhúzta előttem a hátsó ajtót, és intett, hogy szálljak be. Pár pillanatot bénáztam, aztán egy láncokat és gyűrűket viselő kar óvatosan behúzott az autóba.