El Dorado - |EXO ff.|

Confession Song

Halihó!

Azt hiszem, hogy nincs is mit magyaráznom...

Soha nem voltam a folytonosság híve, így talán nem is meglepő, hogy megint későn érkezik a fejezet... Ez a kis fejezet nem csak azért jöhetett létre, mert annyira folytatni akartam. Egy picit terápiás jelleggel is. Majd meglátjátok. Előre is elnézést kérek; ha túl személyesnek találjátok... Sajnos mindig ez történik velem.

Semmi gond, itt van! :-)

🙏🏻Imo🙏🏻

- Szerintem meg kellene nyílnod másoknak is... - sóhajtott Jonghyun. Nyújtózkodott egyet, karjait hanyagul a pad támlájára dobta, és figyelte, ahogy Lestat a fűben kerget egy pillangót.

- Mondja ezt az, aki csak a dalain keresztül tudja kifejezni magát. Nem ismered véletlenül azt a srácot, aki azt mondta egyszer, hogy az emberek nem ismerik az igazi arcát? Egész véletlenül hallottam róla... Nagyjából ilyen magas - kezemmel pár centivel a föld fölé mutattam, amit nevetve csapott le.

- Hé! Magasabb vagyok nálad!

- Három centivel!

- Mi történt Minseokval? - kérdezte hirtelen. - Még nekem is feltűnt, mennyire nincs képben a világgal az utóbbi napokban. Ne haragudj, de ez a te hibád. Mióta együtt aludtatok, azt sem tudja, melyik dimenzióban van...

- Nem segítesz ezzel...

- Flóra... Látom. Ahogy azt is, ahogy rá nézel. Yifan folyamatosan a nyomorban van, te mégis sunyiban Minseokot figyeled.

- Tudom... Mert nem akarom, hogy miattam legyen ilyen.

- Akkor talán segíthetnél neki... Sosem érzett még hasonlót senki iránt, és valószínűleg halálosan fél.

- Te sem éreztél még hasonlóan? - csak a témát akartam terelni; de mire kicsúszott a számon, már kíváncsi voltam Jonghyun válaszára.

- Azt hiszed, lehet lehetőségem egy olyan békés életre, amiben szerelmes vagyok, és félelem nélküli?

- Már miért ne lehetne? Azt hiszed, csak arról fog szólni az életed, hogy dalokat írsz, országról országra repülsz, koncertezel, és a tévében bohóckodsz?

- Nem tudom, hogy egyáltalán képes vagyok-e többre... - egy kavicsot rugdosott, aztán elhallgattunk.

- Nem tudom, hogy ez segít-e rajtad, de pontosan tudom, mit érzel.

- Hogy érted ezt?

- Mielőtt idejöttem, a legjobb barátnőm éppen férjhez ment. Egy évvel azelőtt jelentette be, hogy összeköti az életét azzal az emberrel, akivel úgy érzi, hogy le kell élnie. Én akkortájt kezdtem rászokni a cigire, arra, hogy semmilyen kaját nem veszek magamhoz, illetve az öngyilkos gondolatokra. De nem akkor kezdődött... - Jonghyunra néztem, a tekintete az enyémbe fúródott. Úgy éreztem; ideje valakinek elmondani. - Tizenéves koromban még orvoshoz is járattak. Persze ő legyintett, és azt mondta, ez csak a felnőtté válásom teljesen normális velejárója. De nem éreztem annak. A nagyapám éppen elveszítettem, és nem tudtam, mit is kezdhetnék a továbbiakban az életemmel. Mégis, az a kuruzsló annyira megbízhatatlan volt, hogy inkább el sem mondtam neki, hogy nem is a kétségbeesés gyötör, hanem egyre inkább vonzz az elmúlás gondolata. Nem akartam itt lenni. Egyre inkább azt éreztem, hogy felesleges tagja vagyok a társadalomnak, és tulajdonképpen semmi sem változna, ha elmúlnék. Nem sokkal később a fővárosba kerültem, és valami olyasmibe kezdtem, amit szeretek; írtam. Ez éppen addig tartott; míg nem jött egy álszent barom, aki elhitette velem, hogy egy kicsit is érdekli a munkásságom, és megért. Hazugság volt.