Szívvarázs

Prológus

A tolvaj és a hazug

Hét évvel ezelőtt...

Bármi lehetséges, bármi a világon – például simán megtörténhet, hogy sikerül úgy ellopnia ezt az üveg sört, hogy nem fog lebukni. Csak egy gyors mozdulat kell, semmi több. Vivien jobbra, majd balra sandít, de képtelen elszánni magát. Sose lopott még semmit, és a szíve mélyén tudja, hogy a legkevésbé sem helyes, amit tenni készül. Ugyanakkor érzi, ahogy egyre gyorsabban dobog a szíve, ahogy mintha a mellkasának, a bordáinak, vagy talán még inkább a bőrének feszülne. Érzi a szívét. Ha nem lopja el ezt az üveg sört, a szíve megnyugszik majd, újra szelíden dobog, alig-alig érezhetőn, és elmúlik ez az adrenalintól túlzsúfolt kábulat, ami az utóbbi időben arra sarkallja, hogy csupa olyasmit tegyen, amit korábban elképzelhetetlennek tartott. Veszélyes függőség ez, valahol mélyen tudja ezt, de nem törődik vele, mert egyedül ilyenkor érzi, hogy él. El kell lopnia a sört.

Nem néz újra szét, ami nagy ostobaság, de fél, hogy meginogna az elhatározásában, így aztán a fogát összeszorítva egyszerűen előre nyúl, megfogja az üveg nyakát, és gyorsan a kabátja alá rejti. A szíve még mindig őrülten dobog, a vére a fülében dobol.

Megcsinálta. Jó, még nem egészen, hiszen ki kell jutnia a boltból anélkül, hogy rajtakapnák, mit rejteget, de ettől csak még elevenebbnek érzi magát. Leemelni a sört a polcról könnyű, de kijutni vele, az már nehéz. Először is a legjobb lesz, ha megpróbál magára nyugalmat erőltetni, ha úgy tesz, mintha semmi különös nem történt volna. Választ egy csokit, azt kifizeti a pénztárnál, aztán egyszerűen távozik. Senki se fogja észrevenni.

– A helyedben visszatenném azt a sört a polcra.

Vivien megugrik, és majdnem elejti a kabátja alatt rejtegetett üveget. A szigorúságtól zord hang felé fordul, és egy pillanatra a tüdejében reked a levegő. Hogy az ijedtségtől vagy valami egészen mástól, Viviennek fogalma sincs.

Az előtte álló férfi nagyon magas – legalábbis hozzá képest. Fekete haja kissé borzas, az arca borostás, a szeme pedig beesett. Motoros dzsekit visel és sötétkék farmert. Határozott és kicsit félelmetes a kiállása, de hála mindeneknek nem biztonsági őr, csak egy ugyanolyan vásárló, mint ő, szóval semmi köze ahhoz, hogy mit tesz.

– Akkor még szerencse, hogy nem vagy a helyemben – jelenti ki dacosan, felszegett fejjel Vivien.

A férfi ajka félmosolyra kunkorodik, ettől picit ellágyul az arca, és kevésbé tűnik félelmetesnek, Vivien ettől függetlenül továbbra is kissé morcosan mered rá.

– Add ide, megveszem neked – nyújtja ki a kezét hirtelen a férfi.

– Miért tennél ilyet? – vonja össze értetlenül a szemöldökét Vivien, és óvatosan hátrébb lép. Nem hiszi, hogy tartania kellene a fickótól, de azért a bizalmát még nem nyerte meg. Ha átadja neki a sört, lehet, hogy nemes egyszerűséggel visszateszi a polcra – végül is milyen felnőtt venne alkoholt egy kiskorúnak? Vivien nem áltatja magát, tudja, hogy nem néz ki tizennyolcnak. Tizenötnek jóindulattal talán elmegy, de azért felnőttnek senki se vélné.

– Mert egy rendes srác vagyok – mosolyodik el a férfi, és ez a mosoly egészen a szeméig ér. A fakó-hideg neonfényben a férfi szeme teljesen feketének tűnik, egyáltalán nem látszik a pupillája, talán ettől érzi Vivien veszélyesen áthatónak a tekintetét.

– Nem tűnsz rendesnek – állapítja meg félrebillentett fejjel.

Nem, valóban nem. A férfi inkább rosszfiús, mint rendes.