Szívvarázs

10. fejezet

Együtt

Erik pislogás nélkül, elkerekedő szemmel mered rá, és ettől Vivien gyomra mintha parányinál is kisebbre zsugorodna. A férfi szeme tele van kérdésekkel, az arcára lopakodó pókháló-finom ráncokba értetlenség gyűlik.

– De... az... te... hogy... – dadogja összefüggéstelenül, és erre Viv annak ellenére is elmosolyodik, hogy zavarban érzi magát.

– Azt hittem, tisztában vagy a dolgok folyamatával. Ugye nem kell most elmagyaráznom, hogy a gyereket nem a gólya hozza?

Erik ajka féloldalasan felfelé ível, már nem bámul rá úgy, mintha legalábbis csodát látna, és ettől Vivien valamelyest megnyugszik. Erik mosolya általában ilyen hatással van rá – kivéve persze, amikor zsibongó pillangók raját csalja az egész testébe.

– Én azt hittem, már rég...

– Igen, tudom – bólint Viv. Akarta, hogy Erik ezt higgye, igazából azt akarta, hogy mindenki ezt higgye. Tudja ugyan, hogy a szüzesség nem olyasmi, amit szégyellni kellene, ő mégis szégyelli, bár nem kifejezetten magát a tényt, hanem azt, hogy azért szűz még, mert mindig berezelt attól, hogy bárkivel is lefeküdjön. Olyan ez, mintha hibás lenne.

Erik töprengve nézi, nem ér hozzá, és ettől Viv fájón üresnek érzi magát. Vajon Erik most meggondolja magát? Visszavonulót fúj? Hadakozik az újult erővel feltámadt a kétségeivel? Vivien tudja, hogy Erik félelmei nem múltak el, de abban bízik, hogy a szerelem felülírhatja ezeket a félelmeket.

Vivien nem rezdül, de a lelkét kérdések ezrei tépázzák. Talán jobb lett volna, ha hallgat? De hát kiderült volna, ez nem olyasmi, amit eltitkolhat. Erik észrevette volna, és ki tudja, akkor hogyan reagál. Evelinnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem teheti meg vele, hogy ezt nem árulja el.

Viv azzal próbálja magában a lelket tartani, hogy Erik szereti, együtt akarnak lenni, ez most nem csak egy egyéjszakás kaland, nem csak kísérlet arra, hogy elcsitítsák a testükben égő vágyat. Az, hogy most itt vannak, többről szól. Bíznia kell Erikben.

Erik tekintete fátyolos, de a keze hirtelen megmozdul, és a hószállingózás minden lassan és lustán merengő szelídségével végigsimít Viv oldalán, a csípőjétől egészen a karjáig. Úgy érinti, mintha vezekelne, mintha erőért könyörögne.

Viv tisztán látja azt a pillanatot, amikor Erik döntésre jut. Olyan végleges pillanat ez, mint amikor tompa dobbanással bezáródik egy ajtó.

A férfi visszahúzza a kezét, és a lány szemébe néz.

– Viv, ha várni akarsz még, megér...

– Akar a franc várni! – tör ki már-már ijedten Vivienből, de közben a lelke szárnyalni kezd. Erik nem azon gyötrődött ennyit, hogy nem akarja, hanem azon, hogy képes legyen visszafogni magát. Akarja, még mindig akarja – és mégis, ha ő úgy szeretné, hát akár várna is. Elmondhatná-e bármi ennél jobban, hogy mennyire szereti?

Erik meglepetten pislog rá, Viv pedig a fejét ingatva, halkan és keserűen elneveti magát.

– Iszonyatosan bosszantó, hogy még mindig szűz vagyok, szeretném tudni, hogy milyen, és szeretném, ha... nem érezném magam ettől hülyén. Szeretném, ha nem érezném azt, hogy selejtes vagyok, mert mindannyiszor bepánikolok, amikor közel kerülök hozzá, szeretnék már... túllenni rajta – szakad ki belőle remegve a vallomás.

Erik leheletfinoman érintve visszaigazítja egy elkóborolt zöld hajtincsét a füle mögé. Ez az érintés most sóvárgás és vágy.

– Tudod, Viv, én örülök, hogy mindig bepánikoltál. Örülök, hogy én lehetek neked az első.