Szívvarázs

5. fejezet

Egy jó tanács és egy lopott csók

Vivien elmélázva kibont egy második tábla csokit is. Fura, de észre se vette, hogy az előzőt megette, pedig általában azért feltűnik neki, ha benyom egy teljes táblával. Most azonban lélekben teljesen máshol jár. Csak ül a konyhaasztalnál felhúzott lábbal, és Erikre gondol. Hogy mennyire nehéz lehetett neki gyerekként, hogy mennyi mindennel kellett szembenéznie. Vivien el sem tudja képzelni, milyen lehet teljesen egyedül vezetni egy egész háztartást, iskolába járni, egy testvérről gondoskodni, és közben arra is ügyelni, hogy mindig jusson mindenre, amire kell. Hogy csinálta vajon Erik? Hogy nem roppant össze ekkora teher alatt?

– Minden rendben, Vivien?

A lány felkapja a fejét, és az édesapjára néz. Péter a konyhaajtóban áll, és a tekintetéből Viv úgy érzi, hogy figyeli már egy ideje. Mikor hazaérkezett, a papája a szobájában volt, Viv pedig nem ment fel beköszönni. Épp csak váltott pár szót Jázminnal és Ádámmal, aztán bevonult a konyhába. Úgy gondolta, se az édesapja, se Ádám lánya nem fog megharagudni, hogy nem köszön nekik, végül is Péter és Vanda számára mindig megszűnik a világ, ha leülnek sakkozni, Vivien pedig nem akarta őket megzavarni, úgyhogy azóta itt ül, csokit eszeget, és gondolkodik.

– Igen, persze.

– Erik? – Péter tekintetében óvatos tartózkodás.

– Az öccsével van.

– És... köztetek minden rendben?

– Igen – mosolyodik el Viv. Eltekintve persze attól, hogy kölcsönösen bevallották, hogy lefeküdnének egymással, meg csókolóztak, de ezt persze eszében sincs kimondani hangosan.

– Akkor megbocsátottál neki? – lép közelebb Péter. Kihúzza az egyik konyhaszéket, és leül Viviennel szemben.

– Sose tudtam rá sokáig haragudni – von vállat Vivien. – És meg is értem őt. Mármint, hogy miért hazudott. És tudom, hogy nem volt neki könnyű. – Viven az apjára vigyorog. – De te tudtad, hogy meg fogok neki bocsátani.

– Bár, ahogy látom – mutat Péter somolyogva a csokikra –, tényleg tepernie kellett érte.

– Á, ezzel megvesztegetni akart – legyint nevetve Vivien. – Kérsz? – tolja a már kibontott csokit az édesapja felé. Péter mosolyogva elvesz egy kockát.

– Tudod, apa, azt hiszem, sose mondtam – szólal meg halkan Vivien –, de köszönöm, hogy mindig itt voltál. Köszönöm a gyerekkoromat, és köszönöm, hogy engedted, hogy Erik a barátom legyen.

Az édesapja könnybe lábadt szemmel pillant rá, és ettől Vivien torka is összeszorul, pedig nem kifejezetten az a sírós fajta. Péter nem mond semmit, csak bólint, aztán bekapja a csokit. Vivien is elvesz egy kockát, és élvezi, amint az édesség lágy ízeket hagyva maga után szétolvad a nyelvén. Szeret így üldögélni a papájával, mindketten csokoládéfüggők, úgyhogy ez gyakran megesik, bár általában Erik is velük van, hiszen többnyire ő a „beszállítójuk". Ilyenkor szokott előkerülni a sakktábla is, mert Vandához hasonlóan Erik is bármikor szívesen játszik Péterrel.

Viviennek ebben a pillanatban nagyon hiányzik Erik, ami ostobaság, hiszen nemrég váltak el, és egyébként is látni fogja még ma, de most mégis szinte kézzel foghatónak tűnik a hiánya.

– Ugye reggel még nem volt zöld a hajad? – kérdi hirtelen Péter, kirángatva Vivient a lassan rátelepedő különös magányból.

– Nem – feleli kuncogva a lány, aztán huncutul Péterre pillant. – Nem tetszik, igaz?