Szívvarázs

11. fejezet

Az ígéret

Viv hevesen kalapáló szívvel riad fel, és először fogalma sincs, mi történt. Nyomasztó és nehéz érzés telepszik rá, mintha valami nem lenne rendben. Mélyeket lélegzik, kinyitja a szemét, de annyira fáradt, hogy rögtön újra be is hunyja. Biztos valami rosszat álmodott, de ha így van, akkor nem aludhat vissza, mert az álmai mindig legalább olyan csökönyösek, mint olykor ő maga. Muszáj nyitva tartania a szemét, csak egy picit, hogy igazán felébredjen, aztán már aludhat is vissza.

A lány az oldalára fordul, furcsállja, hogy nem érzi maga mellett Eriket. Arrébb furakszik a takaró alatt, de a lepedő magányos hidege érinti csak a férfi teste helyett. Hol van Erik?

Vivien ekkor jön rá, hogy nem egy rossz álom, hanem a férfi hiánya ébresztette fel – hogy nem érzi, ahogyan összeér a testük, hogy nem érzi a takaró alatt halkan szuszogó forróságot, amely átöleli őket. Még mindig küzd azzal, hogy nyitva tudja tartani a szemét, pedig már ébren van, már a legkevésbé sem álmos, a szeme mégis mintha le akarna ragadni. Talán menekülne a valóság elől, vissza oda, ahol minden felhőpuha és olyan könnyű, akár a csillagok derengő fénye.

Nagy nehezen feltápászkodik az ágyról. Nem kapcsol villanyt, érzi, hogy Erik nincs a szobában, de talán csak a fürdőbe kellett kimennie. Csoszogva, mezítláb megindul. Hideg a padló, szeretne visszabújni az ágyba, szeretné a lábát összefonni Erik lábával, szeretné érezni, ahogy a férfi a lábfejével a talpát próbálja simogatni, ő pedig halkan sikongatva, nevetve húzza el újra és újra a lábát, mert nagyon csiklandós.

A keze rátalál a kilincsre, kibotorkál az előszobába. Az éjszaka értetlenül pislog rá, és Viv is pislog, de így sem lát semmit, mert a szeme a legkevésbé sem akar engedelmeskedni az akaratának. A falat tapogatva elvergődik a fürdőszobáig, de nem hall semmit, és a küszöb felett sem szivárog ki fény. Erik nincs a fürdőben.

Vivien könnyek csípését érzi, és a lelkében egyre hidegebben tátong az elveszettség. Visszaindul a szobája felé, de most már igazán zavarja, hogy nem lát semmit, mert hiába erőlködik, a szeme nem marad nyitva. Kitapogatja a lépcső korlátját, és megindul lefelé, miközben küzd azért, hogy normálisan tudjon levegőt venni. Sose volt még pánikrohama, de most úgy érzi, az se lehet ennél rosszabb.

Ki kell nyitnia a szemét, muszáj végre normálisan látnia. Nem is érzi magát fáradtnak, nem érez semmit az ijedtségen kívül, akkor mégis miért nem tud felnézni? Egyre akaratosabban pislog, félhomály kapaszkodik a pilláiba, és valami visszakövetelné magának, a sötétség talán, de a lány nem hagyja magát.

Szaporán kapkodva a levegőt kinyitja a szemét, és a plafonra mered.

Álmodott, az egész csak egy rossz álom volt. Nem kell oldalra fordulnia, érzi maga mellett Eriket.

Viv kitöröl a szeméből néhány könnycseppet, miközben azon morgolódik magában, hogy micsoda egy ostoba álom, ő pedig micsoda nyavalygós liba. Reggel majd elmeséli Eriknek, és jót mosolyognak az egészen, most azonban a magány hidege még összeszorítja a szívét.

Az oldalára fordul, kicsit felhúzza a lábát a takaró alatt, és jó érzés, hogy a térde Erik combjához ér. A férfi szőrszálai szelíden csiklandozzák, épp annyira, hogy kellemes legyen. A laptopból áradó derengő fény elég ahhoz, hogy kivehesse Erik arcvonásait – nem mintha nem tudná bármikor tisztán maga elé képzelni, de azért látni mégis jobb. Az ajka ívét, a szemöldöke komor, fekete vonalát, a szempillái remegését, az orra határozott ívét, a borostás arc megkapó férfiasságát. Vivien tekintete lejjebb siklik Erik vállára és karjára. Imádja érezni, ahogy Erik öleli, imádja, amikor megfeszülnek és kidudorodnak az izmai. Szereti, hogy Erik ennyire erős – ha vele van, mindig biztonságban érzi magát, talán azért is, mert a férfihoz képest ő elég pici és törékeny.