Szívvarázs

Epilógus másként

Szilveszter

Megint eltelt egy év, Veronika. Tavaly ilyenkor megígértem neked, hogy havonta egy levél, és ezt be is tartottam – kivéve persze ez az egy, de azzal szerintem egyetértesz, hogy karácsonykor írnom kellett, de vegyük úgy, hogy decemberben jár a duplázás, legyen ez az utókarácsonyi ajándék magunknak. Ha itt lennél, most mosolyognál rám, és valami olyan butaságot mondanál, hogy rendben, legyen, és így is büszke vagy rám. Én pedig visszamosolyognék, és csak néznénk egymást, míg a délután estébe nem fordul.

Kevés ez az egy levél, ugye tudod? Annyi minden van, amit szeretnék veled megosztani, amit szeretnék elmondani. Pillanatok, amelyek beleragadnak a jelenbe, és megdermednek, míg én rád gondolok. Ha írok neked, közelebb érezlek magamhoz, nem fáj úgy a hiányod. De igen, tudom, mit mondanál. A jelen az, ami a miénk, a jelen az egyetlen, ami történik, a jelen az, amit megélhetünk. Igyekszem, Veronika, az év minden egyes napján nagyon igyekszem, de néha nehéz.

Ilyenkor is mindig nehéz, mert óhatatlanul eszembe jut, hogy mennyire szeretted a szilvesztert, hogy mennyire szeretted azt a pillanatot, amikor megszületett benned a jövő év meséje. Hiányoznak a meséid, Veronika. Azon gondolkodom, vajon idén milyen mesét súgnál a fülembe éjfél előtt – vajon boldogságról szólna? Úgy hiszem, igen. Tele lenne mosolyokkal, rengeteg nevetéssel és még több szeretettel.

Nem lehetne máshogy, hiszen a lányok révbe értek. Nekik még nem árultam el, és egyszer sem utaltam rá, de tudod, gyakran eszembe jut, hogy pár éven belül talán a ház megtelik gyerekzsivajjal. Úgy hiszem, izgalmas lesz nagyapának lenni. És ne érts félre, Vanda már olyan a számomra, mintha tényleg az én unokám lenne, de őt nem láthattam felnőni, nem dédelgethettem kisbaba korában, és ez hiányzik. Olyan édes kislány, sajnálom, hogy nem lehetnek róla emlékeim. Tudod, te is nagyon szeretnéd őt, és azt hiszem, ő is igazán nagyon szeretne téged – bár persze, ha rólad van szó, én elfogult vagyok, számomra lehetetlen elképzelni, hogy téged valaki ne szeressen. Ha már szeretet, el kell árulnom neked, hogy most olyan sok a szeretet a házunkban, hogy az igazán nagyon boldoggá tenne téged.

Igen, boldog lennél, hogy ilyen nagyra bővült a család. Nem is tudom eldönteni, melyik fiúért rajonganál jobban. Ádámot a szelídségért és a higgadtságáért szeretnéd, és azért, hogy ő az egyetlen, aki bármikor képes Jázmint megnevettetni. Azt hiszem, egész eddigi életemben nem hallottam Jázmint annyit nevetni, mint az elmúlt hónapokban. Ádám igazi csoda a legidősebb lányunk számára. Leót a gúnyos, mégis kedves pimaszságáért szeretnéd, és azért, mert rajongva imádja Evelint, úgy fogadja el őt, amilyen, szereti az összes mesés bolondságát, mindent, ami ő. Erik pedig... hát, Erik azt hiszem, számodra is leginkább olyan lenne, mintha ő lenne az a fiú, aki kettőnknek nem adatott meg. Tudom, ez így egészen furcsa, hiszen gyakorlatilag már a vejünk, de attól még így érzem. Erik minden, amire Viviennek szüksége volt vagy van. Tudod, varázslatos, ahogyan ők egymásra találtak, ahogy Erik itt volt neki évekkel ezelőtt, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, a bátyja volt, a barátja, az őrangyala, most pedig a férfi, aki akár a csillagokat vagy a Holdat is lehozná neki az égről. Bár persze ezt Ádám és Leó is megtenné Jázminért és Evelinért – pont úgy, ahogy én is megtettem volna érted.

Azt hiszem, kivételesen szerencsések a lányaink. Ha arra gondolok, hogy tavaly ilyenkor azt írtam, mennyire aggódom értük, mosolyogni támad kedvem. Mintha csak te tettél volna rendbe mindent, miután megosztottam veled a félelmeim. Mintha még mindig vigyáznál ránk, nemcsak a lányokra, rám is.

– Apa! Lejössz? Kellene egy kis segítség!

Péter elmosolyodik, és leteszi a tollat.