Szívvarázs

13. fejezet

A hazug és a tolvaj

– Kérlek, nem is, könyörgöm, hallgassunk valami mást! – hajol előre Lilla imádkozásra összekulcsolt kézzel.

Irina a szeme sarkából sanda pillantást vet rá.

– Én vezetek – jegyzi meg szelíden, de tántoríthatatlanul.

– De ezektől a zenéktől lezsibbad az agyam – dacoskodik Lilla.

– Amíg te vezettél, az szólt, amit te akartál – mondja Irina, majd biccent egy egészen aprót. – Ez a szabály.

– Akkor nem könyörülsz meg rajtam? – sóhajt fel színpadiasan Lilla.

– Nem – rázza a fejét Irina bujkáló mosollyal a szája szegletében.

Vivien derűsen figyeli őket. A maga részéről nem zavarja a zene, igazából a jelenlegi izgatott, türelmetlen hangulatának jót is tesz, hogy valami lágyabb és melankolikusabb szól, ami valamelyest lenyugtatja és elringatja, nem pedig valami tombolós, mint az út elején, amikor még Lilla vezetett.

Már több órája ülnek az autóban, háromszor álltak meg, egyszer egy benzinkútnál, hogy vécére menjenek, kétszer pedig egy-egy pihenőhelyen, hogy Lilla rágyújthasson, illetve, hogy helyet cseréljenek Irinával. Egyikük sem panaszkodott a szűkre szabott pihenők miatt, sőt, amikor Viv felajánlotta Lillának, hogy nyugodtan álljanak meg többször, a lány visszautasította, mondván, hogy a cél érdekében igazán kibírja, ha nem gyújt rá annyiszor.

Vivient meghatotta, hogy mindketten gondolkodás nélkül ugrottak az első szóra, csupán annyit kérdeztek, hogy hova mennek. Vivien abban a pillanatban elbizonytalanodott, és úgy érezte, minden reménye, akár egy ingatag kártyavár, hirtelen összedől, de aztán a facebookról leleste, hogy hol él Örs, úgyhogy legalább a várost sikerült belőni, és akkor hirtelen ennyi elég is volt.

Az út első fele igazán jól telt, beszélgettek, nevetgéltek, Viv tele volt lelkesedéssel és örömmel, hogy végre tehet valamit, úgy egy órával ezelőtt azonban mindannyian kicsit elbágyadtak, amire csak rátett egy lapáttal a lassan leereszkedő ködös, fáradt sötétség. Csak most kezdenek felélénkülni, hogy végre éjfeketében fürdőző úttest helyett kivilágított részen haladnak.

– Egyébként pedig úgyis mindjárt megérkezünk, szóval ezt a pár percet még kibírod – enyhül meg Irina.

– Szerintem ennyi idő alatt simán ragacsos-rózsaszín masszává olvad az agyam – morogja Lilla.

– Nos, ha engem kérdezel, a te agyadnak már úgyis mindegy – közli Irina közönyösen, mire Lillából kitör a nevetés.

– Nővérkém, imádom a humorod!

– Nem viccnek szántam – jelenti ki Irina, de azért a szája szegletébe mosoly kunkorodik.

Ezt már Vivien se állja meg nevetés nélkül, és végül Irina is megadja magát, bár ő csak szolidan és visszafogottan nevet, mint általában. Viv eleinte azt hitte, Irina nem tudja magát igazán elengedni, aztán rájött, hogy ő egyszerűen csak ilyen. Mindig hallgatag, mindig szelíd és mindig kedves. Nem borul ki, nincsenek heves kirohanásai, sem erős érzelemkitörései. Aki nem ismeri őt jól, egykedvűnek és unottnak mondhatná, pedig ez nem igaz, csupán Irina nem kifelé, hanem inkább befelé él meg mindent, mert nem szereti felhívni magára a figyelmet. Ő az a típus, aki a háttérben szeret lenni, míg Lilla a tökéletes ellentéte, imádja, ha ő lehet a középpontban.

– És most merre? – kérdi Irina, ahogy meglátják a várostáblát.

Viv zavartan megvonja a vállát.