🔹A Mordon lány🔹

|Tizenharmadik|

Már a vonat fülkéjében pakoltam a ládán, arra várva, hogy Charry végre megérkezzen, mikor hirtelen kiesett a zsebemből egy papírfecni. Megnéztem, mi az. Csak egy tavalyi levél, emlékszem, mikor ezt Charry elé csúsztattam, talán átváltoztatástan óra volt. Csak ennyi állt rajta:
,,Gondold át!"
Jogos kérdés, hogy mit gondoljon át? Nem tudom, milyen okból kifolyólag, de tökéletesen emlékszem, hogy éppen arra akartam rábeszélni, hogy jöjjön el a kviddicsmeccsre, ha csak miattam is. Ugyanis akkor tudta meg a Roxfort, hogy Charry nagynénje volt az, aki meghalt. Cassy.
Charry azóta nagyjából fel tudta dolgozni, de én tudom, hogy érzékenyen érinti a téma. Oké, nagyjaból mindent tudok róla.
Visszagyűrtem a fecnit a zsebembe, kinéztem az ablakon, ám ekkor valami-vagy inkább valaki-megragadta a figyelmem.
Gyönyörű szőkésbarna fürtök, nagy zöld szem, bájos mosoly.
Rámnézett, ezért elkaptam a pillantásomat, és inkább arra figyeltem, hogy mikor jelenik meg végre valaki ismerős. Nem is kellett pár perc, és befutott Charry, kezében a baglyával. Lefutottam a vonatról, ő pedig mikor meglátott, boldogan szaladt hozzám, száján a szokásos fültől-fülig mosoly. Mikor már csak fél méterre volt tőlem, konkrétan rámugrott köszönésképpen, én pedig majdnem elvesztettem az egyensúlyom. Nevetve engedtük el egymást. Charry még mindig Charry volt, pisze orr, nagy barna szemek, csak annyi változott benne, hogy a haja türkizkék lett.

-Szia Peter! Unalmas volt ez az utolsó hét nélküled.

-Nélkülem minden unalmas-vigyorodtam el, mire kaptam egy gyenge ütést a karomra.-Aú, ez nagyon fájt! Megyek az óvónénihez!

-Ti semmit nem változtatok-nevetett fel valaki mögöttünk, én pedig felismertem benne Ella hangját.

-Kellett volna?-tettetett szomorúságot Charry, miközben megölelte Ellát.

-Hát, a világ sokat változott a nyár alatt, szerintem a Roxfort sem lesz a régi...

-Mire gondolsz?-kérdeztem egy fokkal komolyabb hangnemben, és kezeimet kabátom zsebébe süllyesztettem.

-Majd elmondom a vonaton, de most el kell búcsúznom a "drága" szüleimtől-forgatta meg a szemeit, és megfordult.

-Nekem is el kell búcsúznom anyutól, ugyanis apa megint nem ért rá-sóhajtott Charina, majd húzni kezdett engem a tömegen át.

-Ms. Mordon! Örülök, hogy látom!-köszöntöttem.

-Én is nagyon örülök neked Peter. Gyere ide, hadd öleljelek meg!-azzal ő is az ölelésébe zárt. Viszont ekkor megszólalt a vonatkürt, s a zsivaj még hangosabb lett, mindenhonnan jókívánságokat lehetett hallani és Le ne késd a vonatot! kiáltásokat.

-Na mi az, Ella!-kérdezte Charry, mikor már a fülkében ültünk és behúztam az ajtót. Charry ült mellém, velünk szemben helyet foglalt Ella, és előredőlve magyarázott.

-Apám megtudott egy-két dolgot az idei tanévről. A minisztérium nem tartja biztonságosnak a Roxfortot, ezért küldenek egy embert megfigyelésre.

-Hát, ha SVK tanár lesz, előre sajnálom, egyiknek se volt eddig szép sorsa-szóltam közbe.

-Remélem, nem lesz egy hárpia-sóhajtott Charry, Ella pedig elmosolyodott, és szomorúan ennyit mondott:

-Ne számíts sokra!

Ezután jobb hangulatban telt az út, beszélgettünk, viccelődtünk, de néha, mikor kinéztem az ablakon, a kint uralkodó hideg a gondolataimat is megfagyasztotta. Egyszer ezt Charry is észre vette, és félig ijedten, félig szomorúan nézett rám.

-Mi a baj?-kérdezte Ella fürkésző tekintettel.

-Csak elgondolkodtam...,hogy Tudjukki...

-Voldemort-szólt közbe Charry, és Ella kicsit megrázkódott a névtől.

-...hogy ő is ugyanolyan diák lehetett egykor, mint mi. És lehet, hogy az iskola éppen a leendő Sötét Nagyurat tanítja-mondtam, és láttam, hogy Charry elgondolkodik.

-Szerintem nem. Apa mondta, hogy Neki különleges képességei vannak, talán párszaszájú* is, ha jól emlékszem-jelentette ki Charry magabiztosan, és igaz nem nyugodtam meg, de a gondolat jobb érzéssel töltött el.

-Már sötétedik. Nagyjából egy óra, és megérkezünk a jó öreg Roxfortba-jegyezte meg Ella a kastély gondolatától vidáman.

Mert a Roxfort nem csak egy iskola. A Roxfort egy kastély, egy otthon, egy hely, ahol önmagad lehetsz, ahol barátokat szerezhetsz, akár családot is. És ez jól jött nekem. Egy család. Nekem Charry és Ella a családom.

Ismerős az az öröm, mikor a könyv végén a Happy Endnél jársz és egy boldogsággal teli izgalom járja át testet minden porcikáját, mint egy hullám? Na ilyen meglátni a Száztornyú Roxfort Kastélyt a kivilágított ablakaival, melyek csillagokként ragyognak az éjszakában.

Mikor a diáksereg elindult lefele a vonatról, keletkezett egyfajta macskás-baglyos-kiáltozós káosz.

Most is csepergett az eső, mint egész ősszel általában, ezért sáros volt minden. Kerestünk egy szabad lónélküli kocsit, amibe beültünk, de nem számítottunk több utasra, ezért meglepődtem, mikor beszállt mellénk három Hugrabugos, akik eggyel felettünk jártak, egy vörösesbarna hajú lány, egy barna hajú szemüveges fiú, és egy fekete hajú fiú. Mindhárman sárga-fekete kesztyűt hordtak.

-Sziasztok! Paul vagyok, ő itt Nikita, mert a lányokat illik előbb bemutatnom, ő pedig Jonas-köszöntött minket a szemüveges.-Te Peter vagy-mutatott rám, és hirtelen hatott, hogy tudja a nevem, ezért kicsit hülyén nézhettem ki.-Benne vagy a Kviddics csapatban. Jonas is játszik a miénkben.

Vidám és kicsit hiperaktív srácnak tűnt, eléggé hadart is, szóval mi kicsit szerintem elbambulva néztük, mert Nikita leszidta:

-Paul, megrémiszted őket!-majd felénk fordult, és szórakozottan folytatta.-Paul nagyon szeret beszélni, és ez néha minket is idegesít, de meg lehet szokni, és igazából sokszor okos dolgokat mond.

-Viszont mi még be sem mutatokoztunk-eszmélt fel Charina, és fülig érő mosollyal elmondta a neveinket. Ő már csak ilyen, folyton mosolyog, és ha nem, akkor baj van.

Egy-két apróbb Roxfortos dologról csevegtünk, de nemsokára átléptük a Szárnyas Vadkanokkal díszített kaput, és hirtelen kellemes érzés kerített hatalmába. Hazatértem.

*Párszaszájú: ért a kígyók nyelvén.