A legenda egészen Árpád idejéig nyúlik vissza. A Táltosok olyan mágusok voltak, akik különleges ősi magyar erővel bírtak. Ahogy telt az idő, az emberek félni kezdtek az erejüktől, vadászni kezdtek rájuk. Ma már csak kettő maradt, apám és én.
A neve...
A város utcáin sétálgatva nem sok embert láttam. Ám egy szirt szerűségen igen nagy a tömeg, így arra vettem az irányt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Felérve a kis dombra körül néztem. Hol is kezdjem...Leültem egy padra és elővettem az egyik térképem. Dévény városa Szlovákia területén van. Erre magamtól is rájöttem az engem körülvevő rengeteg szlovákból, akiknek nyelvét a sok turista hadoválásaiból kb felismerek. 'Lis azt mondta ez az a pont ahol a Duna bejön az országba. Eléggé a Kárpát-medence szélénél vagyok, szóval ja...valószínűleg jó helyen járok. Jó... Szóval egy emlékművet keresünk. Akár meddig bambulok a térképbe és akár meddig nézelődök a városban, nem tudok rájönni hova kéne mennem. Remélem jó nyomon indultam el... Ha nem akkor teljesen el vagyok veszve. Eleget bámultam a térképre. Itt az ideje csinálni valamit. Eltettem a térképet, felálltam és sétálgatni kezdtem. Céltalanul bolyongok a várromok között. Van itt egy nagy kőtömb. Mintha faragva lenne... Furcsa. Felmásztam hozzá. Mintha lerombolták volna...A kőtömbön egy faragott szöveg volt. Bár kicsit leomlott...de még el tudtam olvasni.
-Honfoglalási millenniumi emlékmű.-Olvastam hangosan, magyarul a szöveget. A többiből nem tudtam betűket kivenni. Furcsa érzésem támadt...Óvatosan végig simítottam a kőfaragást...Ekkor képek suhantak át a fejemen.
Ugyanúgy a kőtömb előtt állok. Felnéztem és a lerombolt semmiség helyén most egy nagy oszlop áll. A tetején pedig egy ember alakja. Visszanéztem a szövegre. Most ez áll rajta: "Honfoglalási millenniumi emlékmű-Honfoglalási harcos". Ekkor egy madár vijjog hallottam. Felnéztem az égre, és egy turul madár repült el a fejem felett. Körözött egy kicsit, majd leszállt a szoborra, és még egyet vijjogott.
Vissza a valóságba. Ismét a romokat látom. De a madár még mindig a kőtömbön ül. A szobor helyén. Ekkor elkapott egy érzés. Egy furcsa érzés...Asszem megérkeztem...De mit csináljak? Lenéztem, és egy ismerős motívumot láttam...A virágos mintát most a földön láttam, a lábam alatt. Legutóbb, a táltos templom fölött láttam...Tudtam mit kell csinálnom. Mivel még a legutóbbi seb nem gyógyult be, csak felszakítottam a varat, és a vér egyenesen a földre cseppent. Felvillant a virág, és ekkor ösztönösen tudtam mit kell tennem. Leültem hát török ülésbe, lehunytam a szemem, és látomásom támadt.
Egy hegyen állok. A hegy lábánál egy folyó folyik, a táj pedig gyönyörű. Megfordultam, és mögöttem egy vitéz állt.
-Miért?-A honfoglalás kori vitéz sápadt mint a kő. Bal keze Magyarország címeres pajzson nyugszik, jobb kezében pedig egy szablya van.
-Tessék?
-Miért?
-Mi miért?
-Mondj egy okot.
-Mire?
-Miért akarod létre hozni a védőpajzsot?
-Nem értem a kérdést.
-Mondj egy okot. De csak egyet mondhatsz. Ha rosszul válaszolsz, megszűnsz táltosnak lenni.
-Tessék?!?
-Miért?-Felháborodásomra ugyanolyan halál nyugodtan, és halál érzéstelenül kérdezett...hát inkább gondolkodni kezdtem. Miért? Miért akarom ezt létre hozni...
-Meg kell védenem a magyarokat. Ha Voldemort annak az energiának a birtokába jut amivel a szív csakra rendelkezik mindennek vége. Meg kell óvnom a föld szívét. A hazámat.
-Mitől?
-A sötétségtől.
Mikor ezt kimondtam, a vitéz madárrá változott. Egy hatalmas, fejedelmi turul madárrá. Suhintott párat a szárnyával és vijjogott néhányat. Ekkor az ég elsötétült. A madár a csőrét a szívemre tette. Ekkor szélvihar támadt. A turul felemelte két szárnyát, mire én is felemeltem két karomat. A szeme fényleni kezdett. Egyszerre, mint egy villám csapás, visszatértem a valóságba. A karjaim a levegőbe, a szemem világít és szél vihar tombol. Az emberek sikítozva rohangálnak fel-alá. Én ösztönösen tudtam mit kell tennem.
-Esküszünk, magyar nemzet istenére,
piros fehér zölddel írjuk fel az égre,
minden magyar kinek lelke tiszta,
ősi országunkat együtt vesszük vissza!-Ahogy a verset befejeztem, mintha egy villám csapott volna belém.
A szemem fénye elaludt. A karom leeresztettem. A szél vihar elcsöndesült. Körülöttem rendőrök, mentők és tűzoltósok, de nem volt időm jobban megfigyelni őket, mert a szemem lezáródott. Lassan minden elhomályosul a fejemben. Összerogytam. Elájultam.
***
Ahogy kinyitottam a szemem, az első amit megláttam egy fehér vakító fénnyel rendelkező, neon fénycső pár volt. Lassan felültem és próbáltam feleszmélni a kábulatból. Egy kórházban vagyok. A szobában igaz van még három ágy, de azokban senki sem fekszik. A helyiségben az üres ágyakon kívül a borzalmas meleget mertem felfedezni, amit egy nyárra felhúzott, vastag téli takarónak köszönhetek. Amikor épp ki akartam mászni az ágyamból, amikor egy alacsony, fekete hajú, sápadt, fiatal nővérke lépett be a szobába és kezdett szlovákul hadoválni valamit.
-Do you speak English/Beszélsz angolul?/-kérdezte értetlen fejem látva.
-Yes of course. /Igen persze/-mondtam.
-Ok. You were fainted, three hours ago. I'm glad you woke up. /Oké. Három órával ezelőtt ájultál el. Örülök hogy felébredtél./
-Where is my bag? /hol a táskám?/
-In the chair!/A széken!/-mutatott az ágyam mellett elhelyezkedő gyenge műanyag székre. Én nem haboztam, kikeltem az ágyból, felkaptam a táskám és indulásra készültem, amikor a kis nővérke megállított.-Wait! You can't go! /Várj! Nem mehetsz el!/
-Why?/Miért?/-kérdeztem.
-Becouse you were fainted!/Mert elájultál!/
-And? /És?/
-We will make some tests! It's important! /Mert csinálni fogunk pár tesztet! Ez fontos!/
-No. I have to go. /Nem mennem kell./
-I can't leave you to go! I will be fired! /Nem hagyhatom hogy elmenj! Ki leszek rúgva!/
-I don't care! /Nem érdekel!/-A kis nővérke erővel duzzadva állta utam. Én fogtam magam és a háta mögé ugrottam.-Goodbye!/Viszlát!/-Majd leugrottam az utcára.
Átgondoltam a dolgot...Ez ennyi volt? Akkor biztos megleszek szombat előtt. Bár...A halálfalók a nyomomban vannak, és fogalmam sincs hogyan találnak meg mindig. Ez lehetetlen! Elvégre a nyomjel nincs már rajtam. Mindegy. Minél hamarabb levédem az országot, annál hamarabb leszek nyugiban. -Mi is a következő megálló? Munkács. Akkor irány oda!- Gondoltam, és ugrottam Munkács városába...
