Az Elfeledett Erők... 5.rész - Száműzetés

18.fejezet-Az utolsó kirakós

A vízparton ért a hajnal. A nap meleg sugarai szétterültek könnyben ázott arcomon. A tegnapiak után, felemelő hogy végre tényleg eltüntethetem Draco Malfoy-t az életemből. Amint hetedszerre elmormolom a varázsigét, soha többé nem teheti be a lábát a hazámba. Se ő, se más halálfaló. Ám ezt a felhőtlennek tűnő gondolatot a sebhelyemből áradó fájdalom szakította meg, melyet egy, a fejemben visszhangzó sípoló hang kísért.

-Bridgette Wood...-Ismét a suttogás. Voldemort hideg és félelmet keltő hangja.-Nem menekülsz Bridgette Wood.-Nem értem mi történik, mert ezt én megtanultam megfékezni.-Még mindig gyenge vagy.-Ekkor, mint Zimonynál, hirtelen egy erdőben teremtem, ismét mint csak szellem.

-Elkésett!-Mondtam az előttem álló sápadt varázslónak.-Az energiám visszanyertem! És most jön az utolsó megálló a hétből! Levédem az országot, és nem tehet ellene semmit!

-Óóó...Mégis hogy nyerted volna vissza az energiád?

-A repedések eltűntek! Ismét erős vagyok!

-Ugyan már, Bridgette. Naiv vagy...Azt hitted a hitvány anyád segíthet ebben?

-Az édesanyám tisztességes és jó ember volt!

-Az anyád egy söpredék sárvérű volt! Muglik gyermeke. Nem volt való a varázs világba!

-De igen! Jobban mint maga!

-Ne már Bridgette...Ne hidd hogy a azzal, hogy eltüntetted a repedéseket, visszanyerted minden erőd...

-Szerintem többet tudok erről mint maga!

-Áááá...-Voldemort a magasba emelte a jobb kezemet és ujjával hozzáért a sebhelyemhez.-Dehogy van így.-A testemben eluralkodó fájdalom szinte beleégett a szívembe, és az alkaromra...Az ezúttal rövid repedések mélyen vésődtek bele a csuklómba.-Tudod jól, hiába jutsz el a végső helyre, a halálfalóim meg fognak állítani! Máskor hiába hopponáltál el, most csak egy helyre mehetsz, és a híveim ott fognak várni téged.

-Csak egy gond van...Nem tudja hova fogok menni!

-Megszerzem én, ami nekem kell...Látom minden gondolatod...Látom a várost...Látom a szobrot...És látom az ifjú Malfoy-t...-Mosolyodott el.-Hiába törte darabokra a szíved, te még szereted...-Draco neve lelki sebet ejtett rajtam. Voldemort szívem mélyére ásva próbál meggyengíteni, hogy belemászva fejembe minden gondolatom feltáruljon előtte. Ám erőt vettem magamon.

-Semmit sem tud rólam...-Szívem megerősítve zártam el a nagyúr előtt az elmém.-Hogy mit tudok...Hogy mit érzek...Nem én vagyok a gyenge! Veszíteni fog!-Voldemort fölé kerekedve, kitéptem a kezéből a csuklóm, s öklöm ütésre emeltem. Ám mielőtt kezem a nagyúrhoz ért, egy villanással tértem vissza a kavicsos tenger partra.

Kiterültem. De ha Voldemort tényleg tudja hova megyek, akkor sietnem kell. A halálfalók előtt kell Ópusztaszerre érnem. Ez biztos.

Felálltam, majd indulásra készülve utoljára ránéztem a horizonton éggé változó tengerre. Fel kell készülnöm a harcra. Mert ez kemény menet lesz, az biztos.

-Szervusz Bogi!-Ijedtem fordultam hátra a hangot hallva, de mikor megláttam a kékes szellemet, nyugodtan mosolyodtam el.

-Mátyás!-Köszöntöttem vendégem fejbiccentéssel-Minek köszönhetem a látogatást?

-Tudnod kell valamit.

-Mit?

-Életed egyik legnagyobb varázslatára készülsz. Ha ezt elrontod, nem lesz több esélyed. Ennek a varázslatnak a nyoma örökké benned marad. Légy ügyes. Nem lesz több lehetőséged...-Mátyás szelleme eltűnt. Ismét egyedül vagyok. Ám nem gondolkoztam túl sokáig, szinte azonnal ugrottam.

Ópusztaszeren értem földet. Legalábbis remélem hogy az előttem álló "Ópusztaszer" feliratú város tábla nem hazudik. A betonúton a város központja felé tartva láttam meg a füves részt. A néhol fákkal díszített parkban itt-ott szobrok keretezték az utat. Ahogy a madarak csicsergését hallgattam, észrevettem egy gyönyörű szobrot. Gyakorlatilag egy kőtömb, körbevéve hat oszloppal, s a tetején két kő oroszlán védelmében Árpád szobra ül. Fején süveg, hátán köpeny, kezében kard, oldalán pedig pajzs. A szobor egy kör alapon áll, melyet régi hősök mell szobra szegélyez. Fellépve a lépcsőn leültem a szobor lábához, s végig simítottam a vaskoszorút mely a Magyarország címerét ábrázoló dombormű alatt ékeskedik, jelképezve az örök tiszteletet őseink felé. Hiába, a magyar szív az magyar szív, s együtt dobban mind. E boldog gondolatot sötét előérzet hesegette el. Láttam amint a fekete füst csíkok végig száguldanak az égen, s mint ahogy az emberek már tudják mit jelent ez, futni és sikoltozni kezdenek. Felálltam a kábulatból, s remélve hogy még nem késtem el, elkezdtem mormolni a versikét.

-Esküszünk, magyar nemzet istenére, piros fehér zölddel írjuk fel a...

-Capitulatus!-A varázsigéből egy mögülem érkező átok szakított ki, mely lerántott a lépcsőről egyenesen a földre. Felnézve a szőke boszorkányra aki mögöttem feltűnt, kétségbeesetten láttam hogy ezúttal nem csak testvérét hozta társaságnak. Mrs.Malfoy mögött egy kész kis hadsereg tűnt fel. A feketébe öltözött sötét varázslók úgy tűntek fel a horizonton mint ha ezer holló reppent volna fel a fák lombjának határából.

-Esküszünk, magyar nemzet istené...-Felálltam, felszaladtam a lépcsőn, és újrakezdtem a varázslatot, de mielőtt az első sort befejeztem volna egy újabb átok húzott le a kör alakú kör alapra.

Felnéztem az arcokra. Minden szemben sötétség és bosszúvágy. De nem csak csúnyán nézni jöttek, ezt abból gondolom, hogy amint felálltam átkok repültek felém. Átok térítést használva védekeztem, támadásra időm sem volt. A fények ostroma csak akkor hallgatott amikor egy Cruciatus eltalált és a földre estem. Amikor következőnek felnéztem, a halálfalók körbe vettek. Szépen, lassan, kivont pálcával közelítettek felém, én pedig óvatosan hátráltam az emlékmű irányába. Ahogy közelebb léptek, én úgy haladtam hátra, a lépcsőn a szobor felé. Félve léptem át az utolsó lépcső fokot...Nincs tovább. Csak akkor fogalmazódott meg a fejemben hogy elbuktam, amikor megérintettem az emlékmű falát, ám ekkor megrengett a föld. A halálfalók rémülten néztek körbe. Majd egy alakot láttam leugrani az emlékmű tetejéről. Egy férfi alakot. A fején bőr süveg, hátán sötét bordó palást. Jobb kezében kard, a balban pajzs. Ám barna, bő bajusza mögött bőre sápadt és repedezett, mint a kő. A honfoglalás kori harcos a magasba emelte a kardját, majd pajzsát maga elé tartotta. Amikor ismét elkezdtek röpködni az átkok, mintha egy láthatatlan védőpajzs venne körül, a rontások felrobbantak az égben, s szinte lecsorogtak, mint mikor eső esik az üvegre. A harcos hátrapillantott. Varázsmezőt létrehozva körülöttem megvédett a támadásoktól. Nem vártam hát tapsra. Hátat fordítva a halálfalóknak, az emlékművel szembe álltam, és újrakezdtem a varázsigét.

-Esküszünk, magyar nemzet istenére,-A kezem felemeltem, s elkezdett világítani a szemem.-piros fehér zölddel írjuk fel az égre, minden magyar kinek lelke tiszta,-Szembe fordultam sötét varázslókkal, s Bellatrix Lestrange keserűségben úszó szemébe néztem.- ősi országunkat együtt vesszük vissza!-Az öklöm a magasba emeltem, s a harcos is az égnek eresztette kardját. Ekkor kiindult belőlem egy kékes hullám, mely kirepítette a halálfalókat az országból. Ekkor látomásom támadt.

Felülről látom hazám, s a Tisza mellől induló hullámot mely mindenen végig söpör. Ahogy terjed, úgy villant át minden emlékmű képe. A romos szobrokat, melyek szinte újraépülnek, s az épeket melyek újjászületnek. Láttam Varga Gábort aki feszülten autózik erre felé, s a hullám láttán felkiált "Sikerült neki!".

A látomásom véget ért. Térdre rogytam és lehunytam a szemem. Éreztem ahogy a hullám eléri a határokat. Ahogy elűzi a sötétséget. Ekkor egy boldog érzés fogott el. Meleg borzongás futott végig a hátamon. Éreztem, amint az összes magyar ember szíve egyszerre feldobban. Ahogy minden magyar egyszerre megkönnyebbülten sóhajt fel. Érzem a kapcsolatot. A vér kapcsolatát. Most még a legkeserűbb szívekbe is boldogság férkőzött...Boldogság, remény és szeretet. Egy percre minden félelem, minden sötét gondolat elszállt. Minden gonoszság és szomorúság eltűnt e pillanatra. Erre a boldog percre. Felnyitottam a szemem. A halálfalók sehol. A kőharcos a helyén, az emlékmű tetején ül. Mély levegőt véve könnyebbültem meg. Végre biztonságban van a hazám...