Az Elfeledett Erők... 5.rész - Száműzetés

16.fejezet-Nincs út, nincs irány

-Biztos nem maradsz még?-Kérdezte Kata, leszállva a hajóról a Balaton partján.

-Nem lehet. Sietnem kell. Már csak három megállóm van és nem csak a sötét varázslók, de a zsaruk is a nyomomban vannak.

-És? Gyere el hozzám! Ott elrejtőzhetsz!

-Isten ments! Előlük nem lehet elrejtőzni! Már próbáltam, és nem szeretnélek bajba sodorni se téged, se a családod!

-Várj! Hogy érted hogy próbáltál elrejtőzni, de nem ment?

-A zsaruk egyszerűen felismernek. De a halálfalók...Valahogy mindig megtalálnak. Nem tudom hogy, de tudják hol vagyok. Ezért nem maradhatok sokáig egy helyen. De ez az én gondom! Nem szeretnék másokat is belerángatni szóval...-Fájdalom fogta el a fejem és szúrni kezdett a szívem.

-Baj van? Rosszul va...Mi a?-Akadt el a lány hangja, a csuklómon lévő villám alakú sebhely láttán, amit eddig egy pulcsi ujja takart el. A hegy az eddigi legélénkebb vörös árnyalatában pompázott, és a körülötte elterülő fekete repedések terjedni kezdtek.-Ez meg mi?

-Baj. Erőt kell gyűjtenem. Így nem végezhetem el újra a varázslatot...Mennem kell. Azonnal.

-Vissza jössz még?

-Nem vagyok benne biztos.

-Ha mégis, minket egész nyáron megtalálsz a parton.

-Mint mondtam, nem szeretnélek bajba sodorni.

-De ha ezt a védő valamit megcsinálod akkor ezek a sötét varázslók sem tudnak követni téged nem?

-De. De a rendőrök igen.-Ahogy a kezemen egyre több repedés jelent meg, egyre rosszabbul lettem...-Mennem kell...

-De hova?

-El.-Ekkor elugrottam. Valószínűleg egy életre megutált.

Nem Nyitrára érkeztem, ám most az egyszer direkt. A Pilis lábánál kötöttem ki és a hegy tetejét vettem célba. Az erdő sűrű, és sokat változott azóta, mióta legutóbb itt jártam. De az ösvény még itt van, és követve azt, el is értem a csúcsot. Pár percig gyönyörködtem a tájban, majd megvágva kezem, a legfelső sziklára cseppentettem a vérem. A kis virág minta mutatta az utat a sziklaperemhez, amin megjelent az ajtó. Rég volt hogy itt jártam legutóbb...Belépve a kör alakú terembe, leültem. Leültem és meditáltam. Erőt kell gyűjtenem. Szinte érzem hogy a repedések visszahúzódnak a csuklómon, ahogy az ősök szellemei körbevesznek. De ekkor...Megszólalt egy hang...Olyan mint amikor Voldemort suttog a fejemben, de ez nem ő volt... A hideg és félelmetes borzongás helyett, ami akkor fog el amikor a nagyúr beszél a fejemben, most egy meleg, kedves hang szólt hozzám...

-Bogi!

-Apa?-Hirtelen kinyitottam könnybe lábadt szemem, de apámat sehol sem látom, csak a hangját hallom.-Te vagy az?

-Igen Bogi! Én vagyok!

-Apa! Miért nem látlak?

-Az nem lényeges. Figyelj, van valami amit tudnod kell...

-Mi az? Baj van?

-Réges-régen volt...Sosem mondtuk el, pedig nagyon fontos...

-Mond már!-Eközben a hangja halványodni kezdett. Már csak részleteket hallottam abból amit mondott.

-Nem a szemed a táltos jegyed...Amikor Voldemort megtámadott téged és Harry-t...Lily Potter áldozata...az Ősanya szelleme...-Ekkor már nem hallottam apám hangját. Eltűnt.