𝐒𝐏𝐑𝐈𝐍𝐆 𝐃𝐀𝐘 ー 𝐉𝐊

♡Plusz rész♡

10 évvel később

- Édesem, gyere a mamához!- szólítgattam, a kicsi Tae-t. - Ülj be a kocsiba - mutogattam az autó felé.

Taehyung hátrafordult, nagy mosollyal.

- Igenis eomma - kacagott, s sietve a nyakamba borult. - Valami baj van? - nézett a szemembe.

Elmosolyodtam.

- Nincs semmi probléma - ráztam a fejem. - Na, indulás - intettem fejemmel, kifelé.

Bólintott, majd egyedül hagyott.

Épp elköltözünk, Japánba. A férjemmel, Wooseokkal már nem bírtuk Szöul hangját, a szmogot - és természetesen a rossz emlékek is ide kötnek. Így hát, uccu neki, költözzünk!

- Jimint már beültetted? - kiabáltam a férjemnek, miközben a bőröndökkel szerencsétlenkedtem.

- Mindkettő gyerkőcöt - jött a válasz. - Add csak ide - jelent meg hirtelen, és kitépte kezeimből a csomagjaimat.

Ébenfekete szemei áthatoltak szaruhártyámon - zavaromban lesütöttem tekintetem.

- Ne nézz így - motyogtam.

- Jaj, Hwayun - simított végig hátamon. - Japánban van egy barátom. Este vigyáz a gyerekekre, addig elviszlek vacsorázni. Megfelel, hercegnő? - csókolta meg kézfejem.

- Wooseok... - leheltem magam elé. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm - húztam magamhoz. - Annyira szeretlek!

- Anya, apa, gyertek- húzta le az ablakot, az idősebbik - vagyis Jimin. - Az idő pénz - mutatott fedetlen csuklójára, mintha karórája lenne.

Elnevettük magunkat, Wooseok megfogta a bőröndöket, én pedig - még mindig nevetve - szálltam be...

Este hat óra lehetett, a kisgyerekek aludtak. Seok szemei egyre csukódtak lefelé, de tartotta magát.

- Fáradt vagy? - túrtam hajába.

- Aha.

- Nemsokára a reptéren vagyunk, kibírod - bíztattam, mire elmosolyodott.

- Nem akarsz elköszönni anyukádtól? - mutatott a temető felé.

Szívem nagyot dobbant.

- Jó ötlet? - suttogtam.

- Japánba fogjuk leélni, az elkövetkezendő életünket. Szerinted?

- Jól van, akkor állj meg - morogtam.

Minek kellett felhoznia? Éppen felejtettem volna el, erre...

- Anyu, miért álltunk meg? - kelt fel hirtelen, Taehyung.

- Apát hívta a természet, semmi több - nyomtam egy csókot, piros-pozsgás arcocskájára. - Aludj szépen - takartam be a nyuszis takarójával.

- Ügyes légy - szólalt meg, Wooseok a hátam mögül.

A kocsiban ült, félig kifordulva.

- Az leszek, megígérem - nyomtam egy csókot szájára.

Anya, május 31-én halt meg, mint Jungkook. Nem tudom, hogy miért büntet az Isten, azonban, ha valamelyik szerettemet újra elveszi, nem állok jót magamért.

- Hülye vagy, Hwayun - ütöttem meg homlokom. - Meghülyített az élet - pillantottam meg anya sírját.

Természetes pontossággal, Jungkook mellé temetettem. Úgy éreztem, közel álltak egymáshoz, meg egy napon hunytak el - megérdemlik, hogy együtt nézzék fentről az életem.

Egyértelműen nem bírtam sokáig tartani magam, könnycseppjeim hullottak, akár az esőcseppek.

Először, Kookie-ra néztem.

Emlékszel, a piknikezésre?

Emlékszel, a hegymászásra?

Emlékszel, a tóparti beszélgetésre?

Emlékszel, a vidámparkra?

Na, és arra, hogy kimentünk hintázni?

Vagy az első csókunkra?

Felnéztem az égre.

- Emlékszel rám, Jeon Jungkook? - kérdeztem, szomorú mosollyal karöltve. - Emlékszel, Choi Hwayun-ra, aki már a legelejétől szerelmes volt beléd, és talán, - ha még élnél - , a feleségedre? A jövendőbeli feleségedre? Vigyázz magadra, szeretlek! - töröltem meg látószervemet.

Odasomfordáltam, a sírhoz, kivettem pár szál gyöngyvirágot a zsebemből, s lehámoztam magamról, a Mickey egeres pólót. Ráhelyeztem mindkettőt.

- Sajnálom, hogy több éven keresztül nem jártam itt - mondtam. - Meg tudsz bocsátani? - tört ki belőlem a sírás.

A szél feltámadt, pókhálókat, porszemeket, szemetet kapott fel. A két dolgot is felkapta, középre helyezte.

- Khöszöhnöm - szipogtam. - A legjobb barátom vagy, örökké.

- Hwayun, indulnunk kéne - kiáltott, váratlanul a férjem.

Összerezzentem.

- M-máris! - válaszoltam. - Szia, Bunny - integettem.

- Miért van rajtad trikó? - kérdezte, mikor a családomhoz értem. - És te is érezted a szelet?

- Igen - bólogattam.

- Elköszöntél anyukádtól? - fogta meg a derekam.

Szemem kikerekedett, amit, Wooseok is észrevett.

- Ugye nem?

- Van időnk visszame....

- Nincs, Hwa - szakított félbe. - Szállj be, megfázol - dünnyögte.

Lelkiismeretfurdalással utaztam végig, azt a pár órácskát.

Lehet, hogy nem köszöntem el édesanyámtól, azonban büszke rám. Büszke, mert még tíz év után sem felejtettem el, Jungkook-ot. Mert neki mi voltunk a mindenei... Most az egész mennyország az övüké...

-----------------------------------------------------------

Remélem tetszett! ^.^