Ő vagy az álmaim?

6.fejezet

  - Mióta gitározol? - kérdezte az ajtóban ácsorgó Királylány.

- Ádám, hagyjuk ezt a jó pofizást. Hosszú napom volt, bökd ki gyorsan, hogy mit szeretnél, és utána menj el, kérlek. -sóhajtottam egy nagyot. Semmi kedvem nincs még egy vitához, és különben sem érdemelte ki a viselkedése után a figyelmemet.

- Csak annyit akartam mondani, hogy sajnálom. Nem akartam bunkó lenni veled. -mondta.

- Mégis megtetted. 

- Bocsánatot kértem, mit vársz még tőlem? -kérdezte kissé felháborodva.

- Azt, hogy menj a fenébe. -mondtam, majd elindultam a fürdőszobába és magára hagytam a fiút.

Most komolyan azt gondolja, hogy ezzel minden megvan oldva? Értem én, hogy ahhoz van hozzászokva, hogy minden lány a lábai előtt hever, de szálljon már le a földre. Ehhez hasonló gondolatokkal töltöttem a zuhanyozás nagy részét. Mikor lemostam magamról az izzadságot, úgy éreztem, mintha nem csak az izzadságcseppektől szabadultam volna meg, hanem a mai nap fáradalmaitól is. Magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy trikópólót  pizsama gyanánt, majd kiléptem a fürdőszobából. Legnagyobb meglepetésemre Ádámot találtam az ágyamban, és mélyen aludt.

Annyi lehetőség eszembe jutott, de nem tudtam, hogy melyiket kéne kihasználnom. Ha mellette aludnék, az olyan lenne, mintha együtt lennénk, ráadásul Bazsi kinyírná. Na várjunk csak, nekem az mért ne lenne jó? Egyel kevesebb bunkó, egoista, nagyképű ember a földön. Mégis, mikor ránéztem, olyan volt, mint egy ártatlan kisfiú. Kócos haja enyhén az arcába lógott, egyik kezével a macimat szorította magához, és a mellkasa egyenletes tempóban emelkedett. Órákig elnéztem volna az alvó fiút, de az álmosság győzedelmeskedett felettem. Fogtam egy takarót és egy párnát, és megágyaztam magamnak a nappaliban lévő kanapén. Nem volt olyan kényelmes, mint a pihe-puha ágyam, de a semminél mégis csak jobb. Pár perc múlva már el is nyomott az álom.

Reggel érdekes módon a saját ágyamban ébredtem, és ha jól tudom, hogy nem vagyok alvajáró, akkor szerintem Ádám keze van a dologban. Körülnéztem a szobámban, és az éjjeli szekrényemen egy apró levél fogadott.

"Máskor is elfogadom a meghívást, de legközelebb úgy, hogy a maci helyett téged ölellek át."

Rögtön egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon, és ezt le se tudtam vakarni egész nap. Az első utam a konyhába vezetett. Ha boldog vagyok, palacsintát sütök, hát ez van. Mire a fiúk haza értek, a palacsinták már megtöltve sorakoztak egy tálcán.

- Dana, elfogunk hízni, aminek Storck nem hiszem hogy örülne. -mondta  Bazsi, amint megpillantotta az alkotásaimat. 

- Szerintem a többieket ez nem igazán érdekli. -nevettem fel, és körbe mutattam a fiúkon, akik már legalább a harmadik palacsintát tömték a szájukba. - Csak egyet. -nyaggattam Bazsit. A fiú ezek után minden bűntudat nélkül falta az édes finomságot. Én leültem Zoli mellé, és loptam egy palacsintát a tányérjából.

- Na, az az enyém. -mondta, mint egy kisgyerek,akitől elvették a kedvenc játékát.

- Most már nem. -nyújtottam ki a nyelvem. Körbe néztem a társaságon, de Ádámot sehol nem láttam. - Srácok, hol van Ádám? -kérdeztem úgy, hogy mindenki hallja.

- Itt vagyok. - kiabált Lang, Pintér és Szalai Ádám.

- Szerintem pontosíts egy kicsit. -mondta Tomi.

- Nagy Ádámot keresem. -nevettem fel.

- A kis mázlista. -mondta Szalai. - Amúgy fogalmunk nincs. Azt mondta elmegy kiereszteni a gőzt.

- Nem tudjátok hol van? -kérdeztem aggódva.

- Ne aggódj, Dana! Ádám nagy fiú, tud magára vigyázni. -nyugtatott Zoli, mire én csak bólintottam egyet. 

Mikor már három órája csak ültem a nappaliba, és az ajtót bámultam, nem bírtam tovább a várakozást. Szóltam Bazsinak, hogy elmegyek sétálni. Egész nap bent voltam, kell egy kis friss levegő, meg a mozgás sem árt. 

Elsétáltam a focipálya mellett, ahol tegnap játszottunk Botiékkal, és egy nagyon ismerős alakot pillantottam meg. Leültem a pálya mellett álló egyik padra, és onnan néztem tovább az eseményeket. 

- Nem illik leskelődni. -kiabált nekem Ádám, mikor pár perc múlva észrevett. Odasétált hozzám, majd leült mellém.

- Hogy-hogy nem jöttél haza? -kérdeztem kíváncsian.

- Leakartam vezetni az energiámat. Nem szeretek tehetetlenül üldögélni otthon.

- Nem tudtam, hogy egy edzés után az embernek még van annyi energiája, hogy órákon keresztül focizzon.

- Ha a foci az életed, akkor megoldható. -mosolygott maga elé. - Ez volt az álmom, Dana, hogy eljussak idáig. Ez hatalmas megtiszteltetés, hogy a sok ember közül téged választanak ki, hogy képviseld az országodat egy bajnokságon. Ha nem szívvel-lélekkel csinálsz valamit, akkor mégis mi értelme van? 

- Mutatsz pár trükköt? -kérdeztem mosolyogva.

- Persze. -csillant fel a szeme rögtön.

Addig fociztunk, míg össze nem estünk a fáradtságtól, illetve a rengeteg nevetéstől. Már be is sötétedett, ezért leültünk a padra, és beszélgettünk. Próbáltuk minél jobban megismerni egymást, és be kell vallanom, pozitívan csalódtam Ádámban. Eddig is tudtam, hogy amit eddig láttam, az nem ő volt, de jó érzés volt, hogy erről meg is bizonyosodtam. 

Hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam a padról, és lefeküdtem a pálya közepére. Imádtam nézni a csillagokat, annyira megnyugtató. Minden pici fény egy apró reménysugár. Ha az a pici fény eltűnik, keresni kell egy másikat, és abba kell kapaszkodni. Amit az évek során megtanultam, hogy mindig kell remélni, mert ha az embert még a remény is elhagyja, akkor már tényleg semmije sem marad.

Gondolkodás közben észre se vettem, hogy Ádám mellém feküdt. Ő is az eget kémlelte, és láttam, hogy hirtelen elmosolyodott.

- Min mosolyogsz? -kérdeztem, és nekem is egy görbe vonal jelent meg az arcomon. 

- Annyira megnyugtató ez a csend. Nem is emlékszem, mikor vett körül utoljára ez az érzés. Nem kell aggódnom semmin, csak egyszerűen vagyok. Nem kell aggódnom, hogy edzésről egy interjúra rohanjak, de bele kéne sűrítenem a rengeteg dolog közé a magánéletemet is. Most jöttem rá, hogy a fiúkon kívül nincsenek is barátaim. - nevetett fel kissé gúnyosan.

- Itt vagyok én is. -mosolyogtam rá.

- Azt hittem utálsz. -nézett rám végre.

- Szerinted ha utálnálak, akkor utánad jöttem volna, hogy megkeresselek? Szerinted ha annyira nem bírnám a pofidat, akkor most itt lennék? A barátom vagy, és kérlek ne kelljen megbánnom, hogy bízok benned.  -mondtam, majd felálltam. 

- Hova mész?

- Haza? -nevettem fel. - Bazsi kifog akadni...megint. 

- Nem tudja, hogy velem vagy? 

- Csak annyit mondtam, hogy sétálni megyek. Nem akarom, hogy kitaláljanak valami olyat, hogy együtt vagyunk és ellovagoltunk a naplementébe. -nevettünk. 

Miközben hazafelé sétáltunk, egyetlen kérdés kavargott a fejemben, és a szám ismét önálló életre kelt persze.

- Ádám, mért viselkedtél velem úgy tegnap?