Alone

#41

~ Shane szemszöge ~

Mel már két hete kórházban van. Az orvosok nem látnak rá sok esélyt hogy fel fog kelni. De azt mondták hogy ha van hozzá még elég ereje akkor talán lehetséges, de ez már csak rajta múlik. Én minden nap bejárok hozzá és próbálok neki erőt adni. Elmondom mennyire szeretem és hogy képes rá hogy felkeljen, hogy mennyire fontos nekünk és várjuk haza. De még mindig semmi csak fekszik és alszik. Alszik alszik é alszik. De legalább nem halt meg és nem is fog! Tudom hogy fel fog kelni!

- Hey Shane!

- Igen?

- Jól vagy?

- Igen csak elgondolkoztam.

- Min? 

- Mel.... 

- Jah persze bocs hisz mi másra is tudnál gondolni.

- Mostanában mindig vele álmodok. Van mikor rémálom van mikor szép. 

- Mi szokott lenni benne?

- A rémálmokban bejövök hozzá. Az orvosok közlik velem hogy ő.....ő már nincs többé. Én berontok hozzá a szobába megfogom jég hideg kezét és az arcomhoz rakom. Elkezdek neki beszélni majd végül már nem bírom tovább és sírva a mellkasára dőlök. 

De remélem hogy ez soha nem fog megtörténni.

- És a jó álmok?

- Abban is bejövök hozzá a kórházba és bemegyek hozzá a szobába, hozok neki virágot is. Mesélek neki és közben szintén fogom a kezét. És ő egyszer csak megszorítja a kezemet és a nevemen szólít. Én rá nézek megsimogatom az arcát és megcsókolom majd az ölembe kapom és el sem engedem. 

- Ez valóban szép álom. Reméljük így is lesz.

- így lesz! Nem fogom hagyni hogy meghaljon!