Miért pont ő? (DRARRY)

24. FEJEZET

És ez a szerelem darabjaira hullott. Már ha egyáltalán valaha is állt.

Az elkövetkezendő egy hét nem mondhatnám, hogy túl fényesen telt. Igazából borzalmas volt. John Fermeust visszavitték Azkabamba. Annak a hülyének kár is volt kiszöknie. Miután visszamentünk Roxfortba minden visszaállt a megszokott kerékvágásba, Harryvel a történtek után már nem beszélgettünk. Amennyire csak tudtuk elkerültük egymást, fájt mikor rá néztem és legszívesebben odarohantam volna hozzá majd átöleltem volna, de nem tehettem. Annyira tudtam, hogy nem illünk össze, én mégis visszavonhatatlanul beleszerettem.  

Éppen a könyvtárba tartottam mert megbeszéltük Hermionével, hogy ott találkozunk mikor Harry sétált velem szemben. Lehajtottam a fejemet, még régebben beszóltam volna neki valamit vagy csak megvetően bámultam volna, de akkor csak lehajtott fejjel voltam képes elmenni mellette. Hermionének mindent elmondtam még aznap mikor történt. Azt mondta, hogy egy kisebb vita miatt még nme kellett volna a szerelmünket feladni, és teljesen igaza is volt. De akkor ott túl gyenge voltam még harcolni Harryért ezért könnyebb volt elengedni. 

Belépve a könyvtárba rögtön megpillantottam Hermionét amint az asztalnál ült és valamit olvasott. Gyorsan odamentem majd leültem mellé mire felnézett. 

-Á, szia Draco! Mizu?-Kérdezte miközben becsukta a könyvet ami előtte volt. 

-Szia, csak a szokásos... És veled?

-Hát semmi különös. Harryvel még mindig nem beszéltek?-Igazából ahogy kinéztem nem volt nehéz megállapítani a választ. Karikás szemek, komor arc stb... 

-Nem amennyire, csak tudjuk kerüljük egymást. De nem is akarok ezzel foglalkozni! Nem sokára túlteszem magam rajta és az élet megy tovább.-Hermione csak összeráncolt szemöldökkel nézett rám. 

-Nem hagyhatod annyian a dolgot!-Kiáltott rám mire páran ránk emelték a tekintetüket. 

-Ch! Hagyjál már ezzel! Ennyi erővel neked sem kéne annyiban hagynod a dolgot Ronnal!

-Az egészen más. Ron soha nem szeretett engem ellentétben Harryvel aki nyilvánvalóan szeret téged!-Igazából már nem voltam abban biztos, hogy Harry viszont szeret engem. 

-Nem hinném, hogy szeret.-Mondtam el Hermionének őszintén a gondolataimat. Sosem hittem volna, hogy ha valaha is valakiben száz százalékosan megbízok az Hermione lesz. És mégis ő az akivel bármit meg mernék osztani. 

-Ha látnád, hogy-hogy néz rád állandóan nem ezt mondanád!-Ezen a kijelentésen felcsillant bennem a remény. Mi van ha tényleg szeret még?  Bár lehet nem kéne hiú reményeket kergetnem. -Nem adhatod csak így fel Draco! 

-És mondd meg, hogy mégis mit tehetnék?!-Csattantam fel. Idegesen beletúrtam a hajamba miközben próbáltam nyugodt maradni. Mióta Harry nem volt mellettem felkelni sem volt erőm, legszívesebben csak feküdtem volna egész nap az ágyamban és azon gondolkoztam volna, hogy hol basztam el. 

-Draco, látszik, hogy szenvedsz. Miért nem mész és beszélsz vele?-Hermione a kezébe vette a könyvét majd felállt, úgy tűnt indulni készül.-Gyere odamegyünk most hozzá és úgy tudsz vele beszélni!-Mielőtt még bármit is válaszólhattam volna megfogta a karomat és elkezdett kifelé húzni. 

Egészen az udvarig húzott ki. Nagyon határozott tud lenni egyes szituációkban. 

-Hermione, ez szerintem nem jó öt...-Félbehagytam a mondatot, ugyanis csak akkor vettem észre, hogy már Harry előtt állok. Ahogy a szemébe néztem paradicsomvörös lett az arcom. Harry egy sarokban olvasgatott valamit a falnak dőlve és igazából látszott, hogy el volt foglalva.