Közös Életük Kezdete[Befejezett]

Chapter 39

Dylan az egyetemen van, én pedig a tv előtt ülök és nagyon feltűnően unatkoztam. Kapcsolgatok a csatornák között, és valami nézhetőt keresek. A legkülönfélébb adók jönnek egymás után, a főző csatornáról egyenesen egy hogyan adjak le tíz kilót teleshopos termékre ugrik át. Aztán egy természetvédelmi csatorna, amiről egy vadász csatornára vezet az utam.
Komolyan mintha valami rossz viccet űznének velem. Egyszerűen semmi nézhető nem volt. Egy idő után, inkább már csak videó játékoztam, magammal, egyedül. Mit ne mondjak eléggé érdekes volt, ahogy saját magamat győztem le.

Miután ezt is meguntam, a közösségi oldalakon görgettem végig. Épp az egyik legédesebb montázs videót néztem rólunk Dylan-nel, amikor felugrott egy üzenet ablak. Nem nehéz kitalálni hogy kitől, imádott exemtől, khm szarkazmus.

"Beszélni szeretnék veled, át mehetek?"

Először meglepett hogy most nem csak úgy át rontott volna, hanem meg is kérdezte. De viszont ez nem számít mert már jó messze vagyok tőle.

"Nem."

Nem kellett sokat várnom a válaszára.

"Légyszíves, ígérem gyors leszek! Csak normálisan meg szeretném tárgyalni az elmúlt hónapokat."

"Nem."
"Kérlek Jackson, ne kéresd magad. Tudod hogy utálok könyörögni."

"Akkor ne tedd, nem."

Egy ideig csend volt, aztán hallottam ahogy gyalogol fel valahol. Egyből kapcsoltam hova tart. Aztán hallottam ahogy valahol kopogtat, vagyis a volt lakásom ajtaján pontosabban. Kényelmesen elnyújtóztam a kanapén, és csukott szemmel tapogatództam a  takaró felé amit még régebben lehoztam a hálóból. Teljességgel át vette Dylan illatát, egyszerűen imádom.

"Nyisd ki az ajtót! Már vagy tíz perce kopogtatok!"

Megforgattam a szemem és, csak ezután válaszoltam.

"Mit nem tudsz felfogni azon hogy nem? Hogy a francba nyissam ki azt a rühes ajtót, ha már nem is ott lakok?"

"Hogy érted azt hogy már nem itt laksz?! Erről én miért nem tudtam?"

"Nem hittem volna hogy el kell számolnom neked."

"Na és hova költöztél olyan nagy hirtelen? Elküldhetnéd az új címet, és tudnánk találkozni."

"Még ha nem váltottam volna várost, akkor sem mondanám meg hogy hol lakok."

"Várjunk, te másik városba költöztél?"

"Igen, még hozzá jó messze tőled, és a faszságaidtól."

Ezzel rá raktam a telefont, és felültem a kanapén, mert kulcs zörgést hallottam az ajtó felől. Megjött Dylan. Komótosan ledobta a táskáját a cipőtartó mellé, felakasztotta a kabátját és le rúgta a cipőit, amit természetesen később én rakok majd a helyükre. Megforgattam a szemem, és félmosollyal az arcomon, a fejemet forgattam. Amikor végre rám emelte mogyoró barna szemeit, mosolyra húzódott a szája.

Nagy léptekkel közeledett felém, ó azt mondtam már hogy az egyik pulcsija volt rajtam? Nos igen, az volt, méghozzá az egyik Columbia logós pulcsija. Amikor elém ért, felállított a kanapéról, a helyemre ült, majd az ölébe ültetett.

"El sem tudod képzelni hogy mennyire hiányoztál ma babyboy!"
Át karoltam a nyakát és a vállára hajtottam a fejem.

"De hiszem csak két órád volt."

"Viszont azok egyenként másfél órások! Három óra nélküled kész kínszenvedés volt!"

" Egész végig beszélgettünk, csak az utolsó fél órában nem."

"Nekem az-az utolsó fél óra volt annyi mint három óra!"

Megforgattam a szemeim, és felemeltem a fejem a válláról. Apró csókokkal halmoztam el a nyakát, és egyenesen felfelé a szájához haladtam. Apró jóleső nyögésekkel díjazott.

''Legközelebb komolyan mondom hogy magammal viszlek! Ott fogsz mellettem ülni, nem is! Az ölemben fogsz ülni, és együtt figyeljük majd az unalmas órákat.”

„Igazán élet képes terv, na és a prof vajon mit fog szólni hozzá?”

„Mert szerinted képes lenne elmozdítani a közeledből?”

Mosolyogva figyeltem, és végig simítottam az arcán.

„Nos így bele gondolva, nem, nem hiszem hogy sikerülne neki.”
Válaszom hallatán elvigyorodott, és végre megcsókolt.

//Sziasztok drágáim, sajnálom hogy ez egy kicsit rövidebb lett, de ígérem a következő hosszabb lesz.❤️🌟 Láv. xx