Közös Életük Kezdete[Befejezett]

Chapter 25

 Utolsó napot töltöttük el Vegas-ban, és az előző pár nap elég gyorsan eltelt. Mégis a mai volt a legkülönbözőbb, a maga furcsa módján. Őszintén szólva már én sem vagyok biztos benne, hogy ez a rosszul végződött napok, vagy esetleg a jók közé sorolható. Az egész úgy kezdődött mint egy normális nap. Reggel Dylan ölelő karjaiban ébredtem, arra ahogy az arcomat simogatta. Fél órával később, már lent voltunk és mindenki készen volt, hogy elmehessünk reggelizni. Kerestünk egy gyors éttermet és mindenről beszélgetve megreggeliztünk. Ezután Nicole-nak az a csodás ötlete támadt hogy menjünk el kettesben vásárolni. Persze én jó hí szeműen bele mentem, a még előre nem látott sorsom, tudta nélkül.

 Nos, megbántam. Már vagy az ezredik ruhát próbálta fel, és mindegyikről kért véleményt. MINDEGYIKRŐL. Egy idő után, már csak azokat a sablon szövegeket mondogattam oda sem nézve hogy. „Nagyon szép, csinosan áll, mintha rád öntötték volna." Persze amint vissza indult egy újabbat felpróbálni, megforgattam a szemem és gondterhelten felsóhajtottam. Hátra dőltem a bőr fotelben, és újra töltöttem a pezsgőt a poharamban. Mondtam már hogy ez egy nagyon puccos bolt? Hát akkor majd most kiderül. 

 Végül számtalan ruhával megpakolt táskával indultunk vissza a hotelbe. Már a liftnél várakoztunk, mikor kinyílt az ajtó szembesültünk a ténnyel hogy Aaron támaszkodik az egyik oldalának. Megfordult a fejemben, hogy esetleg megvárom míg a másik lift ide ér. De Nicole természetesen derékba vágta a tervemet, amikor emelt fővel besétált Aaron mellé. Az említett csak felnézett a telefonjából, és felhúzta a szemöldökét mikor meglátta Nicole-t. Persze kicsivel később le esett neki hogy én is ott vagyok. Vagyis inkább a lift előtt állok, még mindig.

 „Csak nem félsz tőlem? Nyugi nem harapok, csak ha szeretnéd." Ezután rám kacsintott. Aztán pár másodperccel később felkiáltott. „Áu! A rohadt életbe!" Furcsán néztem rá, és csak pár perccel később esett le. Nicole tű sarkúban volt. „Bocsi, az én hibám." Szólalt meg a tettes, én pedig már vigyorogva szálltam be a liftbe. „Még szép hogy a te hibád! Szándékosan rá léptél a lábamra!" „Nos, az is egy opció. Bár én inkább a véletlen egybeesésekre bízom." Aaron csak össze szűkített szemekkel nézett vissza, Nicole aranybarna szemeibe. Aztán át nézett a válla felett rám, és egyből ki simult az arca. És egy öntelt vigyor jelent meg az arcán. Nicole jelenlétét ignorálva, kezdett el hozzám beszélni.

 „Na és, nincs kedved meg inni velem valamit a régi idők felelevenítésére?" Húzogatta a szemöldökét magabiztossága jeléül. „Ezt a kérdést már az elején meg válaszoltad saját magadnak. Nincs." „Ú Jackie, milyen kis harapós lettél. Ez tetszik, és vajon más helyeken is tudnád alkalmazni?" Egyszerre nyögtünk fel undorodva Nicole-al.

 „Istenem mikor érünk már fel, nincs energiám a faszságaidra." Aaron a szívéhez kapta a kezét és csak utána válaszolt. „Ah Nicki, te mindig csak a lelkembe gázolsz." „Te csak ne becézgess engem, és hagyd békén Jackson-t! Boldog kapcsolatban él, egy nálad sokkal jobb emberrel! Az idő alatt nem voltál hozzá ennyire kedves ameddig együtt voltatok, mint most Dylan! Nála jobbat nem is érdemelhetne. A legjobb döntése volt, mikor ott hagyott téged! Aki csak kihasználta, hogy növekedhessen a népszerűségi mércéje." Nicole csak lesajnálóan nézett Aaron-ra. „Szóval légy olyan kedves, vagyis inkább olyat kérek amit meg is tudsz valósítani, légy tekintettel Jackson-ra és hagyd békén őt a szarságaiddal!"

 Aaron keze hirtelen lendült, és már csak arra eszméltünk fel, hogy Nicole feje oldalra hanyatlik. Egy pillanatra nem fogtam fel hogy mi is történt, aztán nagy súlyként fogtam fel a történteket. Aaron felpofozta Nicole-t, eléggé erősen. Ez nem az a fajta pofon volt, amit az ember véletlen indulatból követ el. Hanem a tudatos, amikor szándékosan fájdalmat akar okozni.

 Rögtön magamhoz húztam Nicole-t hogy megnézhessem az arcát. Egy nagy vörös kéz nyom virított az arcán. Aaron megbánást nem mutatva hátrált egy lépést, még ha nem is bánta ami eléggé súlyos, és beteg dolog legalább egy mű bocsánatot ki nyöghetett volna. Simogattam Nicole arcát, akinek időközben eleredtek a könnyei. Próbáltam nyugtatni és azért könyörögtem magamban hogy minél előbb felérhessünk, és soha többé ne láthassam ezt az embert.

 Úgy tűnt hogy könyörgésem, emberére talált. Mert mikor felértünk Dylan várt a lift ajtó előtt. Pár perc kellett neki, hogy felfogja a történteket. Ezután már csak azt észleltem hogy kitol maga mögött a liftből, és lendül a keze. Aaron pedig az orrát fogva csúszik le a lift fala mentén. Dylan fel emelte a pólójánál fogva, az arcába hajolva, mélyen a szemeimbe nézve kezdett el beszélni hozzá, mindenki mást ki zárva maga körül.

 „Ha még egyszer, az ÉN Jackson-om közelébe mész, vagy ha még egyszer kezet mersz emelni egy nőre, főleg ha az az egyik barátom nem fogod zsebre tenni azt amit tőlem kapni fogsz! Mert megkereslek, és azt fogod kívánni bárcsak sosem ismertél volna meg!"  

  Aztán felállt guggoló test helyzetéből, és kihátrált a liftből, hagyva hogy annak ajtajai bezárulhassanak mögötte. Nagy léptekkel felénk indult, először Nicole felé lépett megnézve hogy minden rendben van-e, de amikor az érintett személy bólintott és hátrált egy lépést a még mindig őt ölelő karjaimból, Dylan rögtön hozzám fordult. Karjai körül ölelte testemet, és olyan szorosan ölelt át ahogyan eddig még sosem. Éreztem hogy ha az érintésével eltudna tüntetni már rég nem itt lennénk, hanem egy sokkal nyugodtabb, csendesebb helyen. De én jelen pillanatban csak egy dolgot akartam, elveszni az ölelésében. Pár pillanattal később, felnézett a nyakamból és Nicole-t is behúzta ölelő karjaink közé.