Közös Életük Kezdete[Befejezett]

Chapter 50

// OMG EMBIIIIK EZ MÁR AZ ÖTVENEDIK RÉSZ 🤤 NA DE MÉG UGYAN ENNYIT NEM IGAZ? VAGY MÁR UNTOK IGAZ? SAD🙄 NA MIND1 NEM HÚZOM AZ IDŐT JÓ OLVASÁST PUSSSSZ ♥️♥️//

Jackson szemszöge-

Másfél hét telt el azóta, hogy Dylan megkérte a kezem. Életem legeseménydúsabb másfél hete volt, ha lehet még közelebb kerültünk Dylan-nel és csak még jobban szerettem. Szinte már most át éljük a nászutas heteket, sőt maga az életünk olyan mint egy véget nem érő nászut.  Minden apró érintésébe mérhetetlen mennyiségű szeretettet csempész. Viszont a munka kicsit fura, mert hát igen Daniel múzsa jelöltje lettem. Elég furcsán viselkedik, amikor pedig elmeséltem neki az eljegyzést szó szerint lemondta a következő időpontokat a héten. Persze más ebben semmi kivetnivalót nem találna, mert hát mégis csak egy hét szabadság a munkában. Viszont amikor közölte velem, szinte már ordibált. Ugyan mi rosszat tettem? A következő hét elején amikor találkoztunk viszont bocsánatot kért a viselkedése miatt, és minden ment a megszokottban tovább. A biztonság kedvéért nem számoltam be erről Dylan-nek, ki tudja mit tett volna. Szegény srácot még ketté töri!

Most pedig másfél héttel később, épp haza fele tartok egy későre húzódott találkozóról. Gigi-vel ültünk be egy kávéra, viszont elbeszéltük az időt. Ő az a barát aki felköltözött, akihez elakartam menni. Jaj el sem hiszem hogy majd nem elmentem hozzá! Annyira be meséltem magamnak hogy van valaki, de még a gondolata is fájt annak, hogy az esély fent áll rá. Viszont szerencsére minden rendeződött, és most boldogabb vagyok mint valaha! A kezemen lévő gyűrűre néztem, olyan szép!

Gondolatmenetemből egy kellemetlen érzés szakított ki, olyan volt mintha valaki bámulna. Körül néztem de sehol nem volt senki, biztos csak be magyarázom magamnak. Néha elég paranoiás vagyok, biztos most is csak ez volt. Sikeresen megnyugtattam saját magamat, és már majd nem megpatkolgattam a saját vállam, amikor megrezzent a telefonom. Egy kisebb szívrohamot kaptam, majd a zsebemben elhelyezkedő tárgy után nyúltam.

„Olyan gyönyörű vagy!”

Először azt hittem hogy Dylan írt, de aztán megláttam a küldő nevénél, hogy ISMERETLEN. Levegőért kaptam, majd körbe fordulva kerestem gyanúsan viselkedő embereket . Bár nem voltam biztos benne, hogy találni is akarok. Épp egy Starbucks mellett haladtam el és inkább úgy döntöttem hogy be megyek. Kell egy tea!

Be álltam a sorba, és már a nevemet mondtam a pultos lánynak amikor valaki megpöckölte a vállam hátulról. Már a kezemben a teámmal fordultam felé, készen arra ha kell rá öntsem a forró italt. De amikor megláttam ki áll mögöttem rögtön megnyugodtam. Kicsit arrébb álltunk majd a megkönnyebbülés hevében szorosan megöleltem. „Istenem Daniel! De jó hogy te vagy az!”

„Ki más?” Egy akkor még nem tűnő gyanúsnak mosollyal az arcán válaszolt. Most vissza gondolva össze rakhattam volna a képet.

***

Daniel szemszöge-

A kocsim szélvédőjén keresztül néztem ahogy sétál, gondolom haza felé ahhoz az idiótához. Felsem tudom fogni hogy lehet akkora mázlista hogy megkapta őt. Fekete szakadt farmert viselt, egy bordó inget és terep mintás dzsekit. Kecsesen lépkedett az utcán, az emberek között. Nem viselt semmi feltűnőt mégis ki tűnt a tömegből. A legszebb ember volt akit valaha láttam. Pár napja megszereztem a telefonszámát, még nem vettem rá magam hogy írjak neki. Vagyis inkább mondjuk úgy hogy vissza fogtam magam. Ha már az nap rá írok nem nehéz kitalálni hogy ki az. Ugyanis ő megadta a számát, viszont én nem.

Egy pillanatra elvontam a tekintetem róla és megnyitottam a névjegyzéket, ki kerestem a számát majd be pötyögtem az  üzenetem. Csak az igazat írtam.

„Olyan gyönyörű vagy!”

Amikor vissza vezettem a tekintettem rá, épp át lépet a Starbucks ajtaján. Ki csatoltam a biztonsági övet, majd kinyitva az ajtót a Starbucks felé indultam. Amikor megérintettem  a vállát, hogy felhívjam a figyelmét nem számítottam ilyen fogadtatásra. Szó szerint a karjaiba vetette magát, vissza kellett fognom magam, hogy nehogy lejjebb kalandozón a kezem mint kéne.

„Istenem Daniel! De jó hogy te vagy az!” Látszott az arcán a megkönnyebbülés, én pedig egy félmosolyra húztam a szám. Én bizony.

„Ki más?”