Shadowhunters BEFEJEZETT

~37~

Hello mindenki ismet keson jelentkezem mert a legjobb hajnal 4kor sztorit irni es igen lenyultam egy Clace jelenetet de azert kerlek ne oljetek meg puszi midenkinek
-Mi történt?-Kérdezte Jace miközben kijött a szobájából
-Semmi minden oké.-Hazudtam
-Ha minden oké lenne nem kiabáltatok volna szóval mondd csak el mi történt.
-Tegnap én és Raphael elvittük Simont a Dumortba amíg megtanul uralkodni magán és Clary kiakadt rám és én is rá.
-De,miért akadt ki?
-Valószínüleg azért,mert Simon nem őt kereste a baja miatt hanem engem,de ha nem haragszol most alszom egy kicsit fáradt vagyok.-Mondtam miközben kikerültem Jacet és a szobám felé vettem az irányt a srác nem akadályozott meg és nem is szólt többet én bedőltem az ágyamba és szinte azonnal elnyomott az álom a szüleimmel álmodtam újra éltem a halálukat én is ott voltam mikor az a démon megölte őket,de ők nem élték túl csak én mindig is hibásnak éreztem magam,hogy én túléltem,de ők nem viszont most először az álmomban hallottam ahogy valaki a nevemen szólít
-Alissa hallasz engem,Als ébredj.-Rázogatta valaki a vállamat én meg egy pillanat alatt felültem
-Jesszus Jace mit keresel itt?-Kérdeztem
-Sikítást hallottam szóval megnéztem mi a baj aztán láttam,hogy álmodban sikoltozol szóval felkeltettelek.
-Köszi.-Mondtam neki
-Semmiség na gyere.-Mondta és felállt az ágyamról
-Mégis hova?
-A konyhába,csinálok neked teát.
-Miattam ne fáradj.
-Mondom gyere.-Ismételte el én pedig felálltam és követtem őt amikor a konyhába értünk én felültem a pultra és próbáltam egyenletesen lélegezni
-Tudod amikor még gyerekek voltunk volt egy időszak amikor Alec mindig rosszat álmodott és olyankor Maryse mindig készített neki teát és mesélt neki viszont én mesével nem nagyon szolgálhatok.
-Csak tudsz valami jó történetet.-Ugrattam őt
-Igazad van végülis tudok.Egyszer egy falánk démon majdnem megölt engem,de...
-Jaj Jace ha csak ilyet tudsz inkább hagyjuk.-Nevettem miközben a srác elkezdett vizet forralni
-Nem,végülis tudok másmilyet szóval Egyszer volt egy Árnyvadász fiú.Amikor a fiú hatéves volt,az apja adott neki egy sólymot,hogy tanítsa be.A sólymok ragadozók,gyilkos madarak,mondta neki az apja,az égbolt Árnyvadászai.A sólyomnak nem tetszett a fiú,és a fiúnak sem tetszett a sólyom.Tartott éles csőrétől,csillogó szeme mintha folyton őt figyelte volna.Amikor a fiú a madár közelébe ment,az mindig felé kapott a csőrével meg a karmaival.A fiú csuklója meg a keze heteken át véres volt a sebektől.Nem tudta,de az apja olyan sólymot választott,amelyik több mint egy éve vadon élt,és így szinte lehetetlenség volt idomítani.De a fiú mégis megpróbálta,mert az apja azt mondta neki,hogy formálja engedelmessé a sólymot,ő pedig azt szerette volna,hogy az apja elégedett legyen vele.Állandóan a sólyom mellett volt,beszélt hozzá,zenét hallgattatott vele,hogy ne tudjon aludni,mert állítólag egy fáradt madarat könnyebb megszelídíteni.Megtanult mindent a felszerelésről:a béklyóról,a csuklyáról,a röptetőkötélről,ami nem engedte,hogy a sólyom elszakadjon a csuklójától.Vakon kellett volna tartania a madarat,de nem vitte rá a lélek.Ehelyett megpróbált odaülni,ahol a madár láthatta,miközben megérintette és simogatta a szárnyát,megpróbálta elérni,hogy bízzon benne.A kezéből etette,de a sólyom eleinte nem akart elfogadni semmit.Később olyan durván evett,hogy csőre megvágta a fiú tenyerét.Ő azonban nem bánta,mert ez már haladás volt,és mert azt akarta,hogy a madár ismerje őt,még ha ehhez arra is volt szükség,hogy igyon a véréből.A fiú nemsokára már látta, milyen gyönyörű a sólyom,hogy karcsú szárnyai villámgyors repülésre termettek,hogy erős és fürge,tüzes és gyengéd.Amikor a föld felé zuhant,úgy mozgott,mint a fény.Amikor megtanult körözni fölötte és letelepedni a csuklójára,a fiú majdnem ordított a boldogságtól.Néha a madár a vállára ugrott,és a hajába temette a csőrét.Tudta, hogy a sólyom szereti őt,és amikor biztos volt benne,hogy nem csak szelíd,de tökéletesen szelíd,elment vele az apjához,és azt várta, hogy az majd büszke lesz rá.Ehelyett az apja kivette a kezéből a most már szelíd madarat,és eltörte a nyakát.„Mondtam, hogy engedelmességre tanítsd",szólt az apja,és a földre dobta a sólyom élettelen testét„Ehelyett arra tanítottad meg,hogy szeressen téged.A sólymok nem szerető háziállatnak valók:tüzesek és vadak,barbárok és kegyetlenek.Ezt a madarat nem megszelídítetted.Megtörted."Később, miután magára maradt,a fiú addig sírt a sólyom teste fölött,amíg végül apja küldött egy szolgálót,hogy vigye el a madarat,és temesse el.A fiú soha többé nem sírt,és sosem felejtette el,amit megtanult:szeretni egyet jelent a pusztítással,akit pedig szeretnek,az elpusztul.
-12 év.
-Mi 12 év?
-Ezek szerint ennyi ideje nem sírtál.
-Ki mondta,hogy rólam szólt a történet?
-Nem kellett mondanod,de Jace a szeretet nem gyengeség a szeretet erőt ad.
-Hát persze.-Mondta és a már forró vizet egy bögrébe öntötte amibe egy teafiltert is tett.
-És te mikor?-Kérdezte
-Mit mikor?
-Mikor sírtál utoljára?
-3 éve,a szüleim temetésén.-Válaszoltam miközben Jace mézet vett elő
-Mennyit kérsz bele?
-Egy kiskanálnyit.
-Rendben.-Mondta és a teába mézet kevert
-Bár tudom,hogy mi Árnyvadászok nem sajnálkozunk én azért sajnálom ami történt a solymoddal szörnyű lehetett,hogy annyi kitartó nevelgetés után édesapád nem volt büszke rád.
-Mostmár mindegy.