Felvétel! - szerk. alatt áll

Szeptember 21

Szeptember 21

Végre letelt a két hét! Habár a kezem még mindig gipszben van, de már nem fáj olyan nagyon. Már azt hittem, soha nem lesz vége ennek a 14 napnak, de vége lett! Robi pedig ígéretéhez híven, minden nap átjött, egy-két órára. Nagyon jóban lettünk, sokat beszélgettünk, nevettünk, egy hullámhosszon voltunk. Szóval nagyon élvezem a társaságát. Lia viszont nem is keresett. Próbáltam hívni, üzenetet is küldtem neki, legalább négyet, de nem reagált rájuk. Ezért egyrészről elég szomorú voltam. Robit is kérdeztem, hogy szerinte mi lehet a probléma, de passzol, ő sem tudja. Ezt figyelmen kívül viszont elég vidáman keltem, hiszen végre nem leszek a négy fal közé bezárva. Azt azért hozzáteszem, hogy Robi, amiért Lia ilyen volt velem, nem kedveli igazán.

Mire leértem a lépcsőház aljához, Robi már ott volt.

- Szia! – köszöntem.

- Hú de mosolygós valaki ma reggel. – jegyezte meg.

- Igen, végre nem leszek bezárva a négy fal közé. – mondtam.

- Hát én azért örültem volna neki, ha én lettem volna ebben a helyzetben. – tette hozzá, mire meglöktem. Hát igen, így indult a reggelünk. :)

Amikor beértünk a suliba, mindenképp szerettem volna Liával beszélni a történtekről. Elköszöntem Robitól, átrohantam a gimnáziumon keresztül és bementem a termünkbe. Még nem voltak olyan sokan. Lia viszont már ott volt.

- Szia! – köszöntem neki kedvesen. – Tudunk beszélni? – kérdeztem félve.

- Aha.. – mondta bizonytalanul.

Kimentünk a terem elé.

- Hogyhogy elrohantál olyan hirtelen tőlünk? – kezdtem.

- Ööö.... anya írt egy SMS-t, hogy menjek haza neki segíteni. – válaszolta. Nem hittem neki.

- És azt nem láttad, hogy vagy 10-szer hívtalak és legalább öt üzenetet hagytam neked? – vontam kérdőre.

- Anyukám elvette a telefonomat. – válaszolta rögtön.

- Akkor nincs harag? – néztem rá.

- Dehogy! – mondta.

- Békeölelés? – kérdeztem, mire átölelt. De nem éreztem őszintének.

Visszamentünk a terembe és köszöntem az éppen akkor érkező osztálytársaimnak. És egy pillanatra, amikor odanéztem, hogy Lia mit csinál, láttam, hogy az állítólag elvett telefonját belesüllyeszti a táskája egyik zsebébe. Vajon miért hazudott nekem? Olyan szomorú lettem, hogy nem mondja el, mi a problémája. Ebben a pillanatban szükségem lett volna valakire, akinek elmondhatom a problémámat. De Robit nem akartam zavarni.

Egész nap nagyon szomorú voltam, az órákon meg nem igazán figyeltem, ráadásul írni sem tudtam olyan gyorsan, mert a jobb kezem ugye eltört, és én jobb kezes vagyok. Már nagyon örültem, amikor vége lett a napnak, átvágtam a gimnáziumon, és lementem a kijárathoz, ahol már ott volt Robi. Amikor kiértünk egyből megkérdezte, hogy mi volt.

- Történt valami? – kérdezte.

- Beszéltem Liával. – válaszoltam.

- És? – kérdezte aggódva.

- Azt mondta, hogy azért rohant el, mert az anyja írt neki, hogy segítsen. - mondtam már szinte röhögve. Így utólag ez a kifogás elég nevetséges volt.

Robi már nyitott volna a száját, hogy mondjon valamit, amikor közbeszóltam.

- Na de várjál itt még nincs vége. Azt hazudta, hogy azért nem látta se az üzeneteket se a hívásokat, amiket hozzá intéztem, merthogy elvették a telefonját otthon. És ennek tetejébe tudod mit látok? Azt, hogy a telefonját, amit állítólag elvettek tőle éppen belemélyeszti a táskájába. – mondtam. – Mi oka volt nekem hazudni? – kérdeztem. – Hisz nem is csináltam semmi rosszat. – mondtam és egy könnycsepp legördült az arcomra. Eddig tartottam magam, nem sírtam, de most már nem bírtam visszatartani.