Felvétel! - szerk. alatt áll

November 6

November 6

Tegnap reggel Ádámnak sikerült megnyugtatnia. Mármint nem teljesen, de nagyjából. Azért még mindig szomorú vagyok valahol, de talán jobb. Délután egyedül mentem haza, Robi ott sem volt. Nem is mertem hozzájuk bekopogni, hagyok neki időt, de majd szeretném vele tisztázni a dolgot, ugyanis nem hallgatott meg. Holnap. Holnap majd bekopogok hozzá.

Ma reggel komótosan kikeltem az ágyból, nem érte meg sietni. Úgyis tudtam, hogy egyedül fogok menni. Ez elég kiszámítható volt, de hát mit vártam. Szomorúan felöltöztem. Anya benyitott a szobámba.

- Liza, készítsek szendvicset, vagy inkább valamit a suliban veszel? – kérdezte.

- Ömm... jó lesz a szendvics. – válaszoltam nem túl lelkesen, ami anyának feltűnt. Jól ismer.

- Kicsim minden rendben? – vizslatott anya.

- Van valami, amit nem mondtam el. – vallottam be.

- Jesszus, mi történt? – riadt meg.

- Tudod, amikor elmentünk fürdeni, akkor a medencéből kifelé menet megcsúsztam, és egy fiú segített fel. Megkérdezte, hogy vagyok, és szimpatikusnak találtam. Leültünk beszélgetni, és kiderült, hogy most már ő is abba a suliba jár, amibe én is. És ráadásul az osztálytársam lett. – meséltem.

- Ez mekkora véletlen! – csodálkozott anya.

- És bevallotta, hogy tetszem neki.

- És ezért vagy szomorú? – mosolygott anya.

- Hát még van valami. Tegnap félreértett egy helyzetet.

- Mit? – kérdezte.

- Nagyon szomorú voltam Lia miatt és Robi megnyugtatott. És ekkor jött Ádám, kifejezte a nemtetszését, és Robi most haragszik. – fejeztem be kicsit szépítve.

- És, azóta nem is beszéltetek?

- Nem. És nagyon félek, hogy erre rámegy a barátságunk. – mondtam már majdnem a sírás határán.

- Miért szerinted Robi a barátod volt? – tette fel ezt a fura kérdést.

- Hát igen. – válaszoltam.

- Én nem úgy láttam.

- Mi? – zavarodtam össze.

- Robinak tetszettél. De nem kapott tőled visszajelzést, ezért nem monda el. Ez az Ádám gyerek viszont elmondta. – vázolta fel a helyzetet.

Ekkor elkerekedett a szemem. Hogy Robi szeretett volna engem?? Nem, az szinte lehetetlen.

- Az lehetetlen. – tagadtam, de közben realizálódott bennem, hogy mégsem lehetetlen. Az ölelései, és a videó alatti kommentek. Ezt megint elszúrtam!

- Láttam, ahogyan rád nézett. – mondta anya.

- Jó értem. – válaszoltam.

- Tisztázd vele a helyzetet. Mondd el neki, hogy kölcsönös volt, és béküljetek ki.

- Anya, nekem nem tetszett ő. – néztem rá.

- Szerintem pedig igen. Ne csapd be magad. – mondta. – Na, de most gyorsan megcsinálom a szendvicset. – ment ki.

Hát ez a beszélgetés olyan volt, mint a derült égből a villámcsapás. Egyszerűen nem hittem el.

Gyorsan összeszedtem a cuccaim, beraktam a táskámba az anya által készített szendvicset, és leszaladtam a lépcsőkön, ki a friss, ám hideg levegőre. És csak gondolkodtam, megállás nélkül. Sok érv szólt amellett, hogy mondjam el, hogy mit érzek, de több amellett, hogy ne. Azt láttam a legjobbnak, ha ezt senkinek sem mondom el.

Egyébként, ha anya nem világít erre rá, akkor szerintem soha sem jöttem volna rá. Ezért nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküle. Senki sem tudja helyettesíteni, és bár van, amikor szigorú, mindig meghallgat és tanácsokat ad, ezt szeretem benne a legjobban. Mint egy barátnő, olyan. Ha kell, motivál, hogy ha elkezdtem valamit, akkor azt ne adjam fel.

Annyira elment az idő, hogy beértem az iskolába. Szokásosan felmentem a termünkbe. Néha úgy gondolom, hogy ki kéne rakni az ajtónkra, hogy „ÁLLATKERT Belépés csak saját felelősségre!". Konkrétan vannak olyan osztálytársaim, akik állatok. Most azt történt, hogy Kilián, az egyik osztálytársam hozott egy üveg teát, amit sikerült úgy kinyitnia, hogy a fele a földre, és az egyik táskára folyt. Persze a tulajdonosa, Dalma elkezdett üvölteni, hogy: „Kilián, a kurva anyád!!!!". Mondhatom nagyon örültem neki, jól meg is süketültem tőle. Ekkor Barabás, (szintén az osztálytársam) hozott egy felmosót, mire többen mondták, a már szállóigévé vált „Jó Bara!" mondatot. Na de ekkor Réka beleüvöltött a telefonjába, (gyanítom telefonált) hogy „Akkor kabd be Schmidt!!!". Hát, ja. Még mindig fogalmam sincs, hogy ki az a Schmidt.

Ádám ekkor felült a padra mellém.

- Te, ki az a Schmidt? – kérdezte.

- Fogalmam sincs. – ráztam a fejem.

- Hát oké. – válaszolta.

A napot inkább nem részletezném, úgy volt szar, ahogy volt. Már nagyon vártam, hogy végre hazamehessek. Rengeteget kell tanulom még németre, hiszen márciusban fogok nyelvvizsgázni belőle, amitől még eléggé félek. Törire is sokat kell tanulnom, jövő héten témazárót írunk. Szóval igen, van bőven dolgom. Hazaérve láttam, hogy Robi új videót tett közzé. Tegnap készülhetett, mert azt a ruhát viselte, amit tegnap is. Ahogy láttam, őt egyáltalán nem viselte meg a veszekedésünk. Ami amúgy nem is nevezhető veszekedésnek, mert tulajdonképpen otthagyott, de már mindegy. Rákattintottam a videóra. Azt a címet adta neki, hogy „Te hogyan reagálnál?. Az volt benne, hogy a követői összeírtak neki szituációkat, és ki kellett fejtenie, hogy ő abban az adott esetben mit reagálna. De nem egyedül volt, ott volt vele, az egyik osztálytársa is.

- Sziasztok gyerekek, a mai videóban elhoztam nektek az egyik haveromat az osztályomból. – mutatott a mellette ülő srácra.

- Szevasztok, én Zsiráf vagyok. – köszönt. – a barátaim egyszerűen csak Zsiráfnak hívnak. – tette hozzá.

- Így van, - csapta össze a két tenyerét – és elhoztunk nektek egy szituációs videót. Megkértelek titeket, hogy írjatok nekem össze helyzeteket, és mi pedig most reagálni fogunk, el fogjuk mondani nektek, hogy mi mi tennénk ilyenkor. – magyarázta.

Kész, ennyi nekem pont elég volt. Ha őt nem zavarja, hogy nem beszélünk egymással, akkor engem miért zavarna? Rendben van, egyszer még megbánja ezt....