Felvétel! - szerk. alatt áll

Szeptember 4

Szeptember 4

Végre péntek! Már elmondani nem tudom, hogy mennyire vártam a hétvégét, pedig ez még csak az első hét volt. Na, mindegy.

Gondoltam, hogy Robi nem fog ott várni a lépcsőház alján, és próbáltam magam lélekben felkészíteni, de élesben mégsem úgy sült el, ahogy vártam. Ugyanis valóban nem volt ott, én pedig ürességet éreztem magamban, és pislognom kellett, nehogy elsírjam magam. Kiléptem a bejárati ajtón, és megcsapott a kinti levegő, ami felfrissített egy kicsit. A panelház előtt, amiben lakunk nagy fák állnak, és azokon keresztül beszűrődött a napfény, ami már a reggeli órákban is nagyon melegnek hatott. Minél hamarabb be akartam érni a suliba, hogy megbeszéljem Robival, hogy mégis mi volt a tegnapi dolog. Hogy miért ment el. Oké, megbeszéltem magammal, hogy nem firtatom a kiabálásának okát, de azért az is érdekelt, és hát, talán elmondja. Annak örülnék, mert eléggé kíváncsi vagyok. Igen, és el is hittem, hogy fogok tudni beszélni vele. Na, ja. Amikor beértem a suliba, már akkor láttam, hogy ez tulajdonképpen lehetetlen lesz. Vagy ezren körbeállták (mint, mindig), szóval nem értem, miért gondoltam azt, hogy én valaha is fogok tudni vele a suliban beszélni. Mindegy is.

Beértem az osztályterembe, ahol már Lia várt.

- Szia! Bocsi tegnap nem hívtalak, egy rajzot csináltam Robinak. – mondta. Na, igen. Ő nagy rajongója. De ezt már mondtam.

- Szia. Semmi baj. Egyébként egész délután ezt csináltad? – érdeklődtem.

- Hát, aha. De megérte, szerintem nagyon szép lett. – magyarázta, majd elővette, hogy én is szemügyre vehessem.

- Juj, nagyon szép lett, nagyon ügyes vagy! – dicsértem.

- Köszi. Ma fogom odaadni neki. – mondta.

- Oh, hát sok sikert hozzá! – buzdítottam, és leültem a helyemre.

Előkészültem első órára, (ami angol volt) és utána még volt egy kis időm, úgyhogy addig a telefonomon játszottam. Negyed óra után jött a tanár.

Ismét mondatokat fordítottunk (mert miért ne). Sajnos az egyik nem igazán ment, úgyhogy a következő párbeszéd zajlott le, a tanár és köztem:

- Na, ne akasszál ki! – förmedt rám az angol tanár.

- Elnézést Tanár Úr! – mondtam, próbálva menteni a menthetőt.

Egyébként a „Ne akasszál ki!" mondata az angol tanárnak már szállóigévé vált az iskolában.

Egész nap tűkön ülve vártam, hogy végre kicsöngessenek utolsó óráról, hogy végre haza mehessek Robival. Aham. Hogy én milyen kis naiv voltam. Azt hittem, hogy már megbocsátott vagy ilyesmi, de nem. Nem volt ott, ahol tegnap. Úgyhogy mehettem haza egyedül, Dög unalmas volt az egész út. Zenét hallgattam, de nem igazán figyeltem rá, mert agyaltam. Azon, hogy mégis mi volt abban bántó, amit mondtam neki. Hiszen csak visszautasítottam. Vaagy... És itt torzult el az arcom. Hogy mi van, ha azt hitte kikosaraztam. Atyaég ezt nem hiszem el. Komolyan gratulálok Liza. Hozzáfűzni való? Nincs.

Amikor beértem a lépcsőházba, elindultam felfelé, és megálltam Robiék ajtaja előtt. Bekopogni nem mertem.

Aztán haza értem. Megebédeltem, kicsit YouTube-oztam. Szűcs Robit néztem, ha már hozzám nem szól. Ahogy meghallottam a hangját, önkéntelenül is elmosolyodtam, és a gyomrom is meg-megremegett. Csak néztem, ahogy beszél. Amilyen lelkesedéssel egy videóját csinálja. Ahogyan beleéli magát.

Aztán hirtelen, fogtam magam, meg a telefonomat, kitámasztottam, és elindítottam a felvételt. Csak úgy. Csináltam egy videót magamról. Egy bemutatkozó videót. Először nagyon fura volt, nem is igazán tudtam, hogy mit fogok mondani. Aztán egyszer csak..., nem is tudom. Elkezdtem megnyílni. Meséltem mindenről, magamról, és, hogy hogy jutottam idáig, hogy most ezt csinálom. Majd azon kaptam magam, hogy elköszönök. Megköszöntem a figyelmet, mint a többi Youtuber, ahogyan szokta. És leállítottam a videót. Visszanéztem. Tíz percesre sikerült, ami egészen elfogadható, tekintve, hogy meg fogom vágni, azt majd megoldom valahogyan. És ahogyan néztem a videót, rájöttem valamire. Valami olyanra, ami eddig még nem igazán fordult meg bennem. Hogy talán..., talán ez valami újnak a kezdete is lehet.