Felvétel! - szerk. alatt áll

Szeptember 3

Szeptember 3
Nem igazán tudtam aludni az éjjel, mivel, hogy egyfolytában Szűcs Robin járt az agyam, annak ellenére, hogy nem szerettem volna, és hiába ellenkeztem, nem sikerült elterelnem a gondolataimat. Úgyhogy, jó, ha három vagy négy órát aludtam.
Reggel komótosan felültem az ágyamra, összeszedtem magam, meg a gondolataimat, felöltöztem, ettem, fogat mostam, magamra varázsoltam egy halvány sminket, és indulhattam is.
Leértem a lépcsőház aljára, aztán megtorpantam. Először azt hittem, hogy álmodom, de miután pislogtam párat, és megdörzsöltem a szemem, rájöttem, hogy ez nagyon is a valóság.
Ugyan is ott volt. Ő. Szűcs Robi. Na, már most, nem igazán tudtam, hogy miért áll ott, azért volt egy sejtésem.
Állati menőn nézett ki, a fehér pólója (ami még jobban kiemelte a haja színét) és a szürke nadrágja passzolt egymáshoz.
- Mi újság maszkos lány? Jól aludtál? - kérdezte szemtelenül szép mosollyal az arcán.
Elég furcsán vette volna ki magát, hogyha azt mondom, hogy „Nem, nem aludtam jól, és ennek oka Te vagy", ezért hazudtam.
- Igen, köszi. - mondtam. - Amúgy, - folytattam - mire vársz? - tettem fel a kérdést, bízva abban, hogy azt a választ kapom, amiben reménykedek.
- Hát, gondoltam megvárlak, ne egyedül menj suliba, ha már tegnap ilyen jól összeismerkedtünk. - mondta a szemembe nézve, amitől kissé zavarba jöttem.
- Köszi. - válaszoltam. - Akkor indulunk? - kérdeztem.
Robi aprót biccentett, ezzel jelezve, hogy „Igen mehetünk". Az úton egyébként sok mindenről beszélgettünk, így egy kicsit jobban meg tudtuk egymást ismerni. Kiderült, hogy Robi szülei elváltak és jelenleg az apjával él. Eddig Pécsen laktak, de eladták a házukat, és, mivel a nagyszülei Budapesten laknak, ők is felköltöztek ide, hogy közelebb legyenek egymáshoz. Rengeteg barátja van, legtöbb pécsi (ami nem meglepő mondjuk), de már itt Budapesten is szerzett egy csomót. (ami szintén nem meglepő...)
Feltettem neki még egy kérdést, amit talán nem kellett volna, de mindegy. - És... barátnőd van? - tettem fel a kérdést halkan, összeszorítva a fogaimat. Robi egy pillanatra megtorpant, de aztán megindult újra, és felém nem nézve válaszolt:
- Nem, nincs. - mondta szárazon.
Ezután kínos csend következett, ami igazából a suliig volt, mert ott aztán úgy lerohanták Robit, mintha még soha nem is látták volna.
Egyébként, mivel ez a barátnős téma mélyen érintette őt, nem is mertem többet kérdezni róla, jó volt ez a csend végül.
A suliban Lia fogadott engem.
- Sziaa! Miért nem vetted fel ma reggel a telefont? Kerestelek. - kérdezte. A válaszommal sikerült totálisan ledöbbentenem.
- Hát Szűcs Robival jöttem, és beszélgettünk nem is jelzett a telefonom. - vettem elő a telefonomat, és elhúztam a számat. - Ijj tényleg kerestél, bocs, nem láttam.
- Hát izé, semmi baj.... - makogta a szavakat keresve. - de figyi, hogy jön a képbe Robi?
Gondoltam, hogy meg fogja kérdezni, hiszen hatalmas fan-ja. - Hát, akkor gondolom, nem bánod, ha gyakoribb látogató leszek - gondolkodott
hangosan, mire nevetve megöleltem.
Az egész nap dögunalmas volt, újra elkezdődtek a normális tanórák. Angolon dőltünk a nevetéstől, hiszen, amikor éppen a mondatokat fordítottunk, akkor az egyik osztálytársam a „coat" szóra, benyögte azt, hogy kecske. Na, igen. Szegény tanárunk idegeit biztosan feszegettük, nem lettem volna a helyében. Egyébként a „coat" az a kabát. 
A szünetekben Robival egy szót sem váltottunk, nem is nagyon láttam, a hatalmas tömeg (köztük Liával), teljesen bekerítette.
A nap végén összeszedtem a cuccaim, (már nagyon kevesen voltak a suliba, mindenki haza húzott), lementem a gimi bejáratához és ott állt. Rám várt Függetlenül a reggeltől, amikor belenyúltam valami olyan témába, amibe nem kellett volna.

- Na, maszkos lány, milyen volt a napod? – kérdezte mosolyogva.

- Hát, eltelt. – válaszoltam kurtán. – Figyi... - kezdtem, és megálltam vele szemben. – a reggel, olyan témára kérdeztem rá, amire nem kellett volna. Szóval ezért szeretnék bocsánatot kérni.

Robi elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Semmi baj, nekem nem kellett volna így reagálnom. – válaszolta, mire megkönnyebbültem. – Mehetünk? – kérdezte.