Váratlan találkozások |✔|

4.fejezet

Szeptember 7.

-Most ment el tőletek az étvágyam! -jelentettem ki idegesen, majd felrohantam a szobámba.
Nem érdekel, azt csinálnak, amit akarnak, csak ne a szemem előtt.
Nem sokkal a kirohanásom után kopogtattak a szobám ajtaján, de a belépni kívánó személy nem várta meg, hogy beengedjem, hanem csak úgy kinyitotta az ajtót, és belépett. Cameron volt az.
-Hagyjál! -ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, mikor megpillantottam.
-Nem akartuk elrontani az ebédedet. Nem tudtuk, hogy most fogsz hazaérni -kezdett magyarázkodni.
-Pont nem érdekel -közöltem.
-Alli, ne csináld már... -lépett közelebb hozzám.
-Komolyan nincs jobb dolgod, mint a nővéremet megfektetni? -kérdeztem. -Három évvel idősebb nálad, nem hiszem el, hogy nem esik le, hogy csak azért van veled, mert azt hiszi, nekem ez fáj?
-Szeretem a nővéredet, Allison -nézett mélyen a szembe.
-Jó, szeresd, de ne a kanapénkon.
Ekkor valaki más is belépett a szobámba, de egyből utána meg is torpant.
-Oh, húzzak sorszámot, vagy csak simán sorban kell állni? -kérdezte a helyiségben érkező Zayn.
-Cameron épp most megy el, gyere be nyugodtan -mosolyogtam Zaynre.
Cameron vette az adást, és szó nélkül kiballagott a szobámból.
-Hát te? -néztem Zaynre.
-Csak gondoltam megnézem, hogy vagy. Hamar leléptél a suliból -vont vállat.
-Nem volt kedvem ebédelni, inkább hazajöttem. Tudod, tanulni kell holnapra... -kezdtem volna magyarázkodni, hogyha Zayn nem vág közbe.
-Egy betűt nem kell tanulni holnapra -ingatta a fejét.
Lesütöttem a szemem, majd az ablakhoz léptem, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a környékre és a házunk előtt elterülő udvarrészre. Végignéztem a környező utcákban álló házak tetején, majd a kertünkre pillantottam. Egy motort fedeztem fel a virágágyásunk mellett, ami kizárásos alapon csak Zayné lehetett. Lehunyt szemmel fordultam ismét a fiú felé.
-Áll még a hétvégi motorozás? -kérdeztem.
-Áll, bizony -mosolygott.
-Akkor élnék a lehetőséggel -jelentettem ki.
-Hölgyem -mutatott Zayn az ajtó felé.
Nevetve indultunk meg a lépcsőn, szerencsére senkivel nem futottunk össze út közben. Mielőtt még felültem volna a motorra Zayn a kezembe nyomott egy sisakot. Felvettem a sisakot, majd felpattantam Zayn mögé a járműre. Szorosan átöleltem a fiút, nagyon féltem, de ugyanakkor nagyon kiváncsi is voltam. Ezelőtt még sosem ültem motoron, de utólag belátom, nagy hiba volt. Fantasztikus élménynek lehettem részese: csak száguldottunk és száguldottunk. Egy idő után kiértünk a városból, és egy kis erdei útra kanyarodtunk. Néhány éve lovagoltam egy tanyán. Feledhetetlen élmény volt, és ugyanazt éreztem akkor, mint most: éreztem, hogy szabad vagyok. Nemsokára egy tisztásra értünk. Györnyörű látvány tárult a szeme elé, ahogy lenéztem a dombról, amin a rét terült el. Alattam a nagyváros kisebb-nagyobb házai szóródtak el, az autók fel-alá cikáztak, az emberek siettek valahová, csak mi ültünk fent, a dombon elmenekülve a gondjaink elől.
Egy ideig csak bámultam a tájat, majd Zaynre néztem.
-A szüleidtől kaptad a motort? -kezdeményeztem beszélgetést.
Zayn nem fordult felém, meg se mozdult. Sokáig nem felelt, majd végül megrázta a fejét.
-Nem, Vanessa-tól és apámtól kaptam -válaszolta végül.
Az első gondolatom ezután csak annyi volt, hogy mégis ki az a Vanessa, de inkább nem kézdeztem rá, mert tudtam, hogy nem rám tartozik. Már az előző kérdésem után is láttam az arcán, hogy valami megváltozott. Nem kellett volna megkérdeznem, hogy honnan van a motor, de mostmár nem tudtam mit tenni ellene.
Ismét némán bámultuk a tájat. Percek telhettek el így, mígnem Zayn megszólalt.
-Vanessa apám felesége, de nem az anyám. Négy éve ismerkedtek meg apámmal, tavaly házasodtak össze. Szeretem Nessie-t, de ő nem az anyám -nagyot nyelt. -Nekem nincsen anyám.
Rápillantottam. Láttam rajta egy kis megkönnyebbülést, de ezzel együtt félelem és szomorúság is átfutott az arcán.
-Anyám lelépett, mihelyst hazajött velem a kórházból. Egy olyan emlékem sincs, amiben szerepel. Egy szavára sem emlékszem. Sosem beszéltem vele és sosem láttam, mégcsak fényképről sem, mert nem érdekel. Vannak pillanatok, amikor érzem a hiányát, de olyan ember nekem nem kell, aki képes néhány nap után megválni a saját gyermekétől. Én sosem tudnék lemondani a saját gyermekemről. A vérszerinti anyám 20 éves volt, mikor megszült. Fiatal volt, de attól még fel tudott volna nevelni, pláne apámmal karöltve. Apám sem volt több, de mégis sikerült felnevelnie, pedig ő egyedül volt. De anyám gyáva és gerinctelen alak. Magyarázatot sem adott az eltűnésére, azt se tudjuk, hova ment. Egy dolgot tudok, a keresztnevét: Amy, semmi mást -csak úgy ömlöttek a fiúból a szavak.
Láttam, ahogy az arcán egy könnycsepp fut végig. Odahajoltam hozzá, és jó szorosan átöleltem. Az ő gondjai mellet az én problémám, miszerint Ariana azt hiszi, el akarom venni tőle a pasiját, eltörpülnek. Az ember nem emlékszik az első hónapjaira, az első napjaira meg pláne, tehát Zaynnek egy csöppnyi emléke sincs a nőről, aki megszülte.
Odahajoltam Zaynhez, és szorosan átöleletem. Ő cserébe a vállamra hajtotta a fejét. Jópár percig így ültünk, majd elengedtük egymást.
-Ki volt az a srác a szobámban? -kérdezte.
-Az exem. Tavaly szakítottunk, megcsalt a nővéremmel. Jártak egy darabig, de aztán szétmentek. Most viszont a nappalinkban találtam őket félreértelmezhetetlen pózban, szóval úgy tűnik, újra beszélnek... -vontam vállat.
Ismét csend telepedett le közénk. Én a fűszálakat tépkedtem, Zayn pedig elővett egy doboz cigit.
-Zavar, ha rágyújtok? -fordult felém.
-Nem -ráztam meg a fejem. Hogyha neki most, hogy beszélt a múltjáról, arra a doboz cigire van szüksége, akkor én nem fogok közéjük állni.
-Kérsz? -mutatta felém a dobozt, de én ismét elutasítóan megráztam a fejem.
Meggyújtotta a kezébe vett egy szál cigarettát, majd mélyet szívott bele. A füst könnyed táncot lejtve áramlatt ki a szájából.
-Justin nagyon haragszik rám? -néztem a fiúra.
-Mért haragudna? -értetlenkedett.
-Mert miattam vesztek össze Arianaval -feleltem.
-Dehogy miattad -legyintett a szabad kezével. -Akkor is összevesztek volna, hogyha más korrepetálja Justint. Az ő kapcsolatuk elég bonyolult, és ezzel Justin is tisztában van, nem okol téged a történtek miatt. Ő és Ariana nagyon régóta ismerik egymást, és már három éve együtt vannak. Nagyon sokszor veszekednek, és ez azért van, mert mindketten másképp kezeleik a problémákat. Ariana nagyon hamar felkapja a vizet, és mindig kiabál, míg Justin nyugodtabb típus, és inkább elmenekül a vita elől, viszont hogyha elborul az agya, akkor nincs megállás: tör és zúz. Ilyenkor Ariana kétségbe esik, és nem tudja, mit kéne csinálnia, ezért nekiáll könyörögni, hogy béküljenek ki.
-Mármint hogy tör és zúz? -kérdeztem félve.
-Ne, ne gondolj rosszra! Embereket nem bánt, főleg lányokat nem, Arianát meg pláne, csak a környezetében rombol. Tavaly volt a suliban egy pletyka, hogy Justin nem is jár különórára matekból, hanem egy csajjal találkozgat. Ezt a történetet Ari elhitte, azóta nagyon érzékeny az ilyen plusz óra témákra -magyarázta Zayn.
Kiszemeltem magamnak egy autót a városban, és követtem a szememmel. Először elhajtott egy nagy szupermárket előtt, majd befordult jobbra. Végighaladt az utcán, aztán lefékezett, mert pirosra váltott az utca végi kereszteződés jelzőlámpája. Amint újra zölden világított a készülék, a kis kocsi elindult. Átszelte a fél várost, majd eltűnt az autópálya irányában.
-Sokszor jársz erre a helyre? -kérdeztem.
-Igen. Nyugodt, csendes és szép a kilátás -mosolygott. -Tetszett a motorozás?
-Imádtam -vágtam rá. -Ahogy suhantunk, és magunk mögött hagytuk a nagyvárost, és csak mentünk megállás nélkül -ecseteltem.
-Na, örülök -dobott meg egy fűszállal.
-Ezt miért kaptam? -kérdeztem.
Zayn vállat vont.
-Csak úgy.
Én sem maradtam rest, letéptem egy fűszálat, és megdobtam vele a fiút.
-Így állunk? -tette fel a költői kérdést, majd egy óvatlan pillanatban csikizni kezdett.
-Héj, hagyd abba! -kiabáltam elterülve a fűben. -Hisz' te kezdted az egészet.
-De nem illik visszaadni -közölte.
-Miért? -kérdeztem kihasználva, hogy abbahagyta a csikizést.
-Mert csak -felelte, de nem számított rá, hogy én eközben felpattanok, és elszaladok egyenesen a motorja irányába. Amint odaértem a járgányhoz, a nyeregbe ugrottam.
-Nehogy elhajts vele! -figyelmeztetett nevettve, mikor már ő is a motor felé lépkedett.
-Nem tudom, hogy kell -ingattam a fejem, Zayn meg hangosan kiröhögött. Örültem, hogy a kis kiruccanásunk végére visszatért az arcára a mindennapi mosolya, és nem az a szomorú Zayn pillant rám, aki elmesélte nekem a saját történetét.
Hazaindultunk. Visszafelé is ugyanazon az úton mentünk, mint odafele. Ugyanolyan fantasztikus élmény volt, mint pár órával ezelőtt: szinte repültünk. Szorosan öleletem Zaynt, nehogy véletlenül elszálljak az egyik kanyarban.
Az első megállót a mi házunk előtt tartottuk.
-Köszönöm a fuvart -mosolyogtam Zaynre.
-Azt hiszem, erre az útra most mindkettőnknek szüksége volt -bólintott. Szomorú mosollyal az arcomon fürkésztem Zayn arcát, majd megsimítottam a karját. Lenézett arra a pontra, ahol megérintettem a kezét, majd ismét az arcomra pillantott, és szorosan magáhozölelt.
-Köszönöm! -suttogta a hajamba. -Köszönöm, Allison!