Weakness: Reunion (HUN)

3 fejezet: Képek...

A kapitány az ágy mellé húzott egy széket, s leült. 

- Bucky... - Arcán meglepetés és halovány öröm látszott. - Azt hittem meghaltál, de amint meghallottam... Nem akartam elhinni egészen mostanáig.

Bucky kerülte a kék tekintetet.

- Steve, én sajnálom. - Sóhajtotta őszintén. - Nem kellett volna otthagynom téged.

- Megértem. Fel akartál szívódni, ezért is nem mentem utánad.

- És hitted azt, hogy meghaltam.

- Nem akartál felébredni. Igaz?

- Igaz.

- Akkor joggal hittem halálodban. Mit akarsz most tenni?

- Legszívesebben megkeresném Dorothyt.

- De Steve és Dotty...

- Igen. Shuri is mondta. Látnod kellet volna Dottyt. Gyűlölt mikor rám nézett. Még mindig emlékszik. - Bucky csüggedten maga elé meredt.

- Fel a fejjel! - Mosolygott Steve, majd az órájára nézett. - Sokan jönnek még akik látni akarnak téged, jobb ha eléjük megyek.

Az idő suhanni látszott Wakandában. Bucky apránként felépült, ennek viszont nem tudott annyira örülni mint szeretett volna. Egyedül érezte magát. Fia néha meglátogatta ugyan, miután Steve elment, de a szakadék kézzel foghatóan ott tátongott közöttük.

Dottyval ha lehetséges még rosszabb volt a helyzet. Nem találkozott vele mióta kiolvasztották, ezért megtudakolta T'Challától szobájának hollétét. Látnia kellet őt.

Halkan kopogott a szürke, fémborítású ajtón.

- Szabad!

Lassan lenyomta a kilincset. Lány odabent az ágyán egy vaskos könyvet lapozgatott. Ujjatlan trikót viselt, így láttatni engedte jobb alkarját, mi fényesen csillogott az ablakon besütő napfényben.

Bucky megtorpant.

- Oh... - Dotty gúnyosan arcával egy magasságba emelte fém végtagját, hogy az jobban látható legyen. - Még nem is láttad, igaz?

- Nem. - Bucky beljebb lépett. - Nem is tudtam létezéséről.

- Nem lep meg. A mi létezésünket egyenesen el akartad felejteni.

- Miből gondolod ezt? - Buckynak rettenetesen fájtak lány szavai, s ráadásul azok teljesen igazak voltak.

- Otthagytál minket Pierce karmai között, miután megölted... - Dotty hangja elfúlt.

Bucky sóhajtva leült az ágy szélére.

- Hidd el, nem akartam, hogy így legyen

- Jó kifogás...

- Csak szeretném ha tudnád...

- Nem akarok tudni rólad semmit! - A könyv lapjai közül kiesett egy kép. Bucky azonnal felismerte a rajta szereplő arcokat. Ő és Dorothy volt az, a bukaresti házuk tetején.

- Ezt honnan szerezted?

- A kapitány adta ezt az albumot, még mielőtt elment.

- Még emlékszem erre a pillanatra. - Bucky hangja megremegett. - Akkor voltunk egy éve együtt és kimentünk az épület tetejére, megnézni a naplementét. Még tavasszal...

Dotty tekintete ellágyult, s leeresztette öléből az albumot, mi még több képet tárt fel.

- És ezek?

- Az ott Róma. Oda mentünk az esküvőnk után, és ott tudtam meg, hogy gyermekem lesz. Az már egy születésed utáni kép, a következőn meg már te szerepelsz Steve - el, napokkal mielőtt... - Elakadtak szavai.

- Mi történt azon a napon?

Bucky lesütötte szemét, szíve fájdalmasan összeszorult.

- Elmentem érted az iskolába, de nem találtalak. Azt mondták, hogy már jöttek érted. Tudtam, nem mennél el nélkülem. Életemben nem féltem még annyira mint akkor.

- Mit tettél utána?  

- Kerestelek. Napokon át. Látod mire jutottam vele... 

- Pierce árulónak nevezett, aki nem tudott megvédeni minket.

- S igaza volt. 

- Lehet. 

A nyomasztó csöndet végül Bucky törte meg. 

- Meg akarom találni őt, anyátokat... De egyedül nem megy. Egyszer már túl kevésnek bizonyultam. 

- Steve? 

- Vele még nem beszéltem, de biztos vagyok benne, hogy ha te jössz, akkor ő is. 

- De csak anyáért...

-