Meant to be yours

16.

-Mit keresel itt? – sziszegtem.

A tekintetével végigstírölt. Kicsit feszélyezve éreztem magam, mert nadrág gyakorlatilag nem volt rajtam, csak egy boxer, plusz a combközépig érő, rám háromszor nagyobb pulcsi. Végre megszólalt.

-Anya mondta, hogy hozzak át a szomszédjainknak süteményt – emelte meg a kezében tartott dobozt – Bár... Álmomban sem gondoltam volna, hogy a homi padtársam mellé költöztünk.

-Nos, köszönjük a sütit – léptem elé, és kikaptam a kezéből a dobozkát – Holnap találkozunk – hagytam faképnél, és berohantam a házba.

Idegesen dőltem neki az ajtófélfának. Nem létezik! Ilyen csak a filmekben szokott megtörténni! Kezdtem úgy érezni magam, mint egy szappanoperában.

A telefonom csörgése zökkentett ki a bambulásból. Amikor megláttam ki hív, megkönnyebbültem.

-Rodrigo, végre felhívtál! – szóltam bele a készülékbe elváltoztatott nőies hangon.

-Esmeralda, édesem! Mi történt?

Egyszerre röhögtünk fel Rihitoval.

-Na jó, ez mi volt? – kérdezte kuncogva.

-Gyakorolom a szerepemet – mondtam komolyan.

-Azt hallom – jegyezte meg cinikusan, de éreztem a hangján, hogy mosolyog.

-Egyébként, miért hívtál?

-Van kedved megsétáltatni Bellát?

-Most? – néztem az órára. Mindjárt fél 6.

-Aha. De ha nincs kedved...

-10 perc múlva ott leszek előttetek – szakítottam meg a hívást.

Nem értettem, hogy lehet valakinek ennyi lelki ereje, hogy ilyen hidegben, ráadásul sötétben kutyát sétáltasson. Persze én vagyok a másik véglet. Nincs jobb dolgom, mint megfagyni a koromsötét utcákon.

Megkerestem a bélelt nadrágomat, felhúztam két pólót, rá egy vastag pulcsit, majd felvettem a kabátomat és a csizmáimat, és már indulásra készen is voltam. Gondosan bezártam magam után a bejárati, majd elindultam.

Rihito és Bella már ott vártak a kapujuk előtt. Amikor a kutya észrevett kirántotta gazdája kezéből a pórázt, és egyenesen felém futott. Rám ugrott, én pedig elterültem a földön.

-Jól van, jól van – nevettem, és próbáltam felkelni, de ez nem ment könnyen a rajtam terpeszkedő nagy állattól.

-Bella, elég lesz! – sietett hozzánk Rihito, és leszedte rólam a kutyát – Nagyon szeret téged – segített fel egy sóhaj kíséretében.

-Azt látom – kuncogtam.

-Indulhatunk?

Bólintottam.

A park felé vettük az irányt. Az utcai lámpák világítottak, így nem is volt annyira sötét. Zsebre tett kézzel ballagtam Rihito mellett.

-Tudod – szólalt meg – Ha bármi bánt nekem elmondhatod. Mármint... Tudom, hogy csak pár hónapja ismerjük egymást, de... Nagyon fontos barát vagy számomra, és... - jött zavarba.

Váratlanul ért ez a kirohanása. Ezek szerint ennyire érezni rajtam, hogy valami nyomja a szívemet. Bíztam Rihitoban, de féltem is. Nem tudtam, hogy reagálna, ha elmondanám neki a legnagyobb titkomat. Belenéztem az őszintén csillogó szemeibe, és elszégyelltem magam. Joga van megtudni. Ha meg elmondja valakinek, akkor max leütjük.