Meant to be yours

62.

Fülig vörösödtem. Hátrébb csúsztam a kanapén, és csak reméltem, hogy nem esik le neki a dolog. De hát anyánk nem hülye, ráadásul szerintem egy ilyen helyzetet nem lehet félreérteni.

Tágra nyílt szemekkel nézett, köpni-nyelni nem tudott.

-A konyhába, most – mondta halkan, de olyan hangsúllyal, hogy azonnal megindultunk.

Nem mertem Sorara nézni, ő sem rám.

Bementünk a konyhába. Anyánk leroskadt az egyik székre, mi pedig vele szemben álltunk.

-Mégis mit rontottam el? – motyogta – Mindketten fiúk vagytok, az ég szerelmére! – pattant fel, és dühösen Sorara nézett – Legalább neked lehetett volna egy kis eszed! – lendítette meg a kezét, és egy hatalmas pofon csattant a bátyám arcán.

-Nem Sora tehet az egészről! – próbáltam tiltakozni. A sírás szélén álltam, de anyát nem hatotta meg, folytatta tovább.

-Mégis mióta tart ez a kis románc?! – kiabálta – Ez abnormális! Két fiú együtt... Nem ez lehetetlen! Arra nem is gondoltatok, mit fognak gondolni az emberek, ha rájönnek?!

Nem szóltunk semmit, nekem viszont csendesen folytak végig a könnyeim az arcomon.

-Istenem, hogy tehettétek... Nem, ez így nem mehet tovább, véget kell ennek vetni, mielőtt tovább fajul. Sora, csomagolj! A nyár hátralévő részét nagyanyádnál fogod tölteni, és gondoskodom arról is, hogy a jövő tanévet egy másik városban kezdhesd – indult meg az előszobába.

-Nem teheted! – kaptam el a karját. Ekkor már bőgtem.

-Téged, meg lehet, valami pszichológushoz kéne, elvigyelek – nézett rám lesajnálóan, és otthagyott minket.

Összetörtem.

A lábaim felmondták a szolgálatot, így lehuppantam a hideg padlóra.

-Nem, ez nem lehet... - törölgettem a könnyeimet, amik csak nem akartak elállni.

Sora leguggolt hozzám, és a két karjába zárt.

-Shhh, semmi baj, minden rendben lesz – nyomott apró puszikat a fejem búbjára.

Még, hogy én kibírjak nélküle akárcsak egy hetet is... Képtelenség.

Minden pillanat, amit együtt töltöttünk. már csak távoli múlt. Minden szétesni látszik. Megígértük egymásnak, hogy örökre együtt maradunk. Akkor mi történik most?

-Sora, fél órád van összepakolni, utána indulunk az állomásra – szólt be anyánk, majd valószínűleg újabb hívást kezdett el intézni.

Sora feltápászkodott, és elindult a szobájába. Én is mentem vele. Minden együtt töltött perc számított.

Nem több, mint 10 perc alatt bepakolt, addig én az ágyán ültem, és meredtem magam elé.

-És most mi lesz? – szólaltam meg, mikor Sora végzett, és leült mellém.

-A legjobb, amit tehetünk, hogy nem esünk kétségbe. Majd csak lesz valahogy.

-Hogy történhetett ez? – suttogtam kétségbeesetten.

Nem szólt semmit. Szorosan magához ölelt, az arcát pedig a vállamba fúrta. A könnyeim újra a felszínre törtek. Éreztem, hogy a pólóm átnedvesedik. Sora is sírt.

-Még csak véletlenül se gondold azt, hogy ezek után vége mindennek – nézett rám vörös szemekkel – Semminek sincs vége. Csak kicsit távolabb leszünk egymástól.