Meant to be yours

Special #5

Sora szemszöge

A vonat lassított, majd megállt. Kiléptem a peronra, és nagyot szippantottam a csípős novemberi levegőből. Hát ezt a napot is megértem. Wataru, hazajöttem.

Lassú léptekkel indultam el kifele az állomásról. Az utcán nem lézengett sok ember. Korán volt még, reggel 6 óra. Jó lett volna egyet reggelizni, de úgy voltam vele, hogy az még ráér, volt jelen pillanatban fontosabb dolgom is.

Negyed óra séta után megálltam az előttem tornyosuló panelház előtt. Beütöttem a kódot, és már bent is voltam. Fellépcsőztem a 3.emeletig, majd becsöngettem az első ajtón. Csak nem alszanak még...

5 percig vártam, majd újra becsöngettem. Pár másodperc múlva mozgolódás támadt az ajtó túloldaláról. Nyílt az ajtó.

- Igen? – motyogta Sun-Hee. Szemei még félig csukva voltak. Valami animés pizsama volt rajta. Szőke haja rendezetlenül állt.

- Nahát, mi történt a rózsaszín loboncoddal? – vigyorodtam el.

- Kemény meló az iskola – dünnyögte.

- Sun-Hee, ki az? – hallottam meg bentről June hangját.

- Senki, csak So... - kezdte, de a mondatát nem fejezte be. Felnézett rám, a szemei pedig egy másodperc alatt kikerekedtek. – Úristen!!! – visított fel, én meg szerintem halláskárosodást szenvedtem.

- Csendet! – hallottuk meg, hogy a szomszéd az ajtaján dübög ki nekünk.

- Öhm, nem megyünk be?

- Úristen – motyogta Sun-Hee még mindig sokkos állapotban, de azért beengedett.

A konyhában leültetett az asztalhoz, ő maga pedig velem szemben foglalt helyet.

- Sora? – torpant meg June az ajtóban, amikor megpillantott.

- Szia – biccentettem neki.

- Na, jó, álljon csak meg a menet – rázta a fejét Sun-Hee. – Nyugtassatok meg, hogy már nem alszok.

- Én sem alszok, mégis látom – támaszkodott neki June a konyhapultnak.

- Ne csináljatok úgy, mintha egy kisértet lennék – fogtam a fejem.

- De Sora, leléptél több mint 4 hónapra, és még csak nem is adtál életjelet magadról! – hápogta az ex-rózsaszín pokolfajzat. – Mi még csak kibírtuk valahogy, de tudod te, hogy mennyire Wataru lelkébe tapostál?! Hetekig csak árnyéka volt önmagának! Mintha kitéptek volna egy darabot a lelkéből – súgta keserűen.

- Sun-Hee, nem veszekedni jöttem ide – hunytam le a szemem. – Időre volt szükségem.

- És ezért kitalálsz egy olyan hazugságot, hogy elmész megkeresni az igazi anyádat?! – csattant fel.

- Nem hazudtam – ráztam a fejem komoran.

- Sora, most komolyan – masszírozta az orrnyergét. – Ezt te sem gondolhattad komolyan. Elmész megkeresni a nőt, aki még csecsemőkorában eldobott magától?

- De végül is megtaláltam – mondtam halkan.

- Komolyan? – csodálkozott.

- Komolyan – bólintottam. – Nem volt egyszerű. Ugye az igazi apámat már nem kérdezhettem meg... Kiyoko-san, a nagymamánk segített mindenben. Legalábbis majdnem mindenben. Finanszírozta ezt az egész utamat.

- És végül, hogy találtad meg anyádat?

- Konkrét kiindulási pontom sem volt. Kórházakat kérdeztem végig, majdnem az egész országban – túrtam bele a hajamban. – Közben az interneten is kutakodtam. Körülbelül két héttel ezelőtt sikerült rálelnem a kórházra, ahol születtem. Szerencsére meg voltak még az adataim, így már tudtam a nevét, már csak meg kellett találnom a tartózkodási helyét. Hidd el, ez már kispiskóta volt. Be is állítottam hozzá, mert kiváncsi voltam. Persze tudtam, hogy nem fog megismerni. Akkor jött rá, ki vagyok, amikor megemlítettem neki az igazi apám nevét. Beszélgettem vele egy kicsit. Kiderült, hogy mindössze 18 éves volt, amikor megszülettem. A szülei kitagadták volna, hogyha megtartott volna, ezért az akkori barátja gondjaira bízott, aki ugye az apám volt. Utána minden kapcsolatot megszakított vele. Velünk. Mostanra már új családja van.