Meant to be yours

Special #3

Sun-Hee szemszöge

-Vááá! – kiáltottam, de már késő volt.

Egy ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy végre rendbe teszem a könyvespolcot. Egyesével szedegettem le a könyveket, miközben néhányba bele-beleolvastam. Új tematika szerint akartam őket visszarendezni, mert az előző rendezés még magamhoz képest is túl kesze-kusza volt. A legfelső polcot nem értem el, ezért segítségül hívtam Ishu-san 1.2-őt. Megfogtam 5 vaskos könyvet, viszont mikor letettem az egyik lábamat a földre, azzal a szándékkal, hogy lelépek, megcsúsztam egy mangán, mire hanyattvágódtam. Ha még nem fájt volna eléggé az ütődés, a szék is rám zuhant. Mindenemet fájlalva ültem fel.

-Sunnie, mi történt? – jelent meg June, aki eddig a nappaliban tartózkodott.

Összeráncolt szemöldökkel nézett végig az engem körülvevő kupin.

-Junieee – biggyesztettem le a számat. – Megütöttem magam.

Odajött hozzám, és leguggolt.

-Idiot – pöccintette meg a homlokom.

-Tudod te, hogy megijedtem? – gyűltek könnyek a szemembe.

-Olyan kis béna vagy – nézett rám, miközben halványan elmosolyodott.

-Ne mondj ilyeneket – törölgettem a szemem a pulcsim ujjával.

-Hai, hai – kezdte el a hajamat simogatni. – Hol ütötted meg magad?

-Nem tudom – szipogtam. – Mindenhol. A lábam. Meg a fenekem.

-Szerintem az utóbbi sikeresen felfogta az esést.

-Baka, baka June! – kezdtem el a karját ütögetni.

-Elég lesz – állt fel sóhajtva. – Szedd össze magad. Nekem is még be kell, fejezzem az illusztrációt – sétált ki a szobából.

Csalódottan néztem utána. Már mióta járunk, viszont még mindig ilyen. Tudom, hogy nehezen mutatja ki az érzéseit, de ettől a viselkedésétől néha falra tudnék mászni. Legalább egy kicsivel több romantikát mutatna.

Morogva vettem észre a kezem mellett árválkodó yaoi mangát. Akaratlanul is belelapoztam, és mire észbe kaptam, már a 7.oldalon jártam. Megvontam a vállam. A takarítás várhat.

Elégedetten csuktam össze, mikor elolvastam. Sóhajtva dőltem el rá a könyvekre, de nem igazán zavart. Előhalásztam a zsebemből a telefonomat, és meglepődve nyitottam meg az értesítéseket. Általános osztálytalálkozó most hétvégén. Összeráncolt szemöldökkel olvastam át újra és újra a sorokat, hogy nem képzelődőm-e, de nem. Holnap délelőttig várják a visszajelzést, hogy tudok-e jönni, és ha igen, hozom-e magammal a páromat. Ezt általánosságba tették fel, szerintem rólam simán feltételezik még mindig azt, hogy vénlányként fogok meghalni. Bár azt mégsem mondhatom el, hogy a partnerem velem egynemű.

A plafonra néztem, és gondolatok tömkelege cikázott át az agyamon. Sosem volt bajom az általános iskolás osztályommal. 8. osztályig... Fele-fele arányban voltak a fiúk és a lányok a mindössze 12 fős osztályunkban. Volt 3 lány, akikről 7.-8. környékén vált ki, hogy milyenek is valójában... Mindenkit kibeszéltek, és akit kispécéztek magunknak, annak annyi volt. Nem voltam rosszban velük, ahogy senkivel sem, hisz nagyon visszahúzódó voltam. Aztán 8.-ban én lettem a szerencsétlen áldozat. Folyamatosan kibeszéltek, gúnyolódtak azokon a dolgokon, amiket szerettem, és az a vicces, hogy hangosan tették, a jelenlétemben, de noname-n, vagyis, akinek nem volt annyi esze, nem jött volna rá, kiről van szó. Vizet öntöttek a székemre, pletykákat terjesztettek rólam, hogy a lányokat szeretem. Milyen ironikus, hogy akkoriban viszont még csak meg sem fordult a fejemben a gondolat, hogy a fiúkon kívül tudnám szeretni a saját nemem. Az az egy év kínszenvedés volt, de túléltem, elballagtam. Mialatt bejárós voltam többször összefutottam velük, viszont úgy viselkedtek velem, mintha mindig is jóban lettünk volna, és nem ők keserítették volna meg az utolsó évemet. Vicces nem igaz? Koleszba kerülésem után viszont mindenkivel megszakadt a kapcsolatom. Ha az utcán netán összefutottam valakivel, váltottunk pár szót, de ennyi. Teljesen elszigeteltem magam tőlük. És most tessék, itt van.