Meant to be yours

40.

Az aulában várakoztam, és a hirdetőtáblára kifüggesztett lapokat olvasgattam. Rihitora vártam. Megbeszéltük, hogy suli után beülünk egy kávézóba, és beszélgetünk. Szerencsére Sora is elengedett. Ez a tegnapi veszekedésünk mindkettőnket helyrerázta.

-Itt is vagyok – sietett felém Rihito – Mehetünk?

-Persze – bólintottam mosolyogva.

Elindultunk. Utunk egyenesen ahhoz a kávézóhoz vezetett, ahova legelőször mentünk a megismerkedésünket követően.

Amikor odaértünk, bementünk, és helyet foglaltunk egy sarokban lévő asztalnál. Az étlap kínálata bővült, így alig tudtam dönteni a sok finomság közül. Végül egy tejeskávét és tejszínhabos répatortát rendeltem.

-Szóval, miről szerettél volna beszélni? – kérdezte Rihito, miután a pincér letette elénk a rendelésünket.

-Nem akarod inkább te kezdeni? – reménykedtem.

-Na jó, most már tényleg kíváncsi vagyok – harapott bele a fánkjába – Gondolom, köze van ahhoz, miért kerültél kórházba.

Bólogattam.

-Igen. Vagyishogy azt szeretném elmondani, hogy miért is kerültem be – sóhajtottam – Igazából erről, csak néhány ember tud, mert nem akarjuk nagydobra verni, nem is tartozik rájuk. De úgy érzem, neked el kell mondanom.

-Úristen, Wataru – kapott a szája elé – Mi történt?

-Légyszi, ne akadj ki – kértem – Szóval... Huh, nem is tudom, hol kezdjem. Nehezemre esik beszélnem róla.

Rihito lemerevedett. A fánk kiesett a kezéből.

-Megerőszakoltak? – meredt rám.

Teljesen ledöbbentem.

-Honnan tudod? – kérdeztem halkan.

-Csak tippeltem – vonta meg a vállát, de utána átkapcsolt aggódó üzemmódra – De jól vagy, ugye?

-Persze, most már minden rendben – mosolyogtam – Azt hiszem képes voltam túltenni magam rajta. Megjegyzem elég gyorsan, de mit szenvedjek rajta. Nem az én hibám. Megtörtént, és kész.

-Hihetetlenül jól kezeled a dolgaidat – csóválta a fejét.

-Azt azért nem mondanám...

-És sikerült kézre keríteni a tettest?

-Három volt osztálytársam volt – nyeltem egy nagyot – Elvileg őrizetben vannak, de nem tudom. Nem is érdekel.

-Értem – bólogatott – És akkor ez az ütésnyom is onnan származik?

-Igen – értem az arcomhoz. Szerencsére már nem is látszik annyira.

-Huh, durva, hogy mik meg nem történnek...

-Az... De mindegy, beszéljünk inkább rólad. Te is szerettél volna valamit mondani, nem?

-Nos igen – birizgálta a szívószálját – Az az igazság, hogy elköltözünk – nyögte ki.

A vér a fülemben dobogott. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Azt hittem rosszul értettem.

-Mi?

-Elköltözünk – mondta ki újra Rihito – Jövő hét hétvégén.

-Miért?

Égett a szemem. Sírni lett volna kedvem.

-Apát áthelyezték, és úgy döntöttünk, hogy akkor menjünk mindannyian. Anyának itt úgy sem volt munkahelye, talán ott nagyobbak az esélyek. Mondtam nekik, hogy nem maradhatnék-e itt, de gondolom sejted, mi volt a válaszuk – húzta szomorkás mosolyra a száját.