𝐕á𝐦𝐩í𝐫𝐨𝐤 𝐤ö𝐫𝐞 | ✅

• 9 •

- Egy vaniliás forrócsokit. - adtam le a rendelésem a pincérnek, aki miután elment az asztalunktól tovább adta a rendelést a pultosnak. Pár perc múlva már meg is jött a rendelésem, és a forrócsokim szürcsölgetve vártam Kevent. A fenébe is már...Megint én várom őt.

De szerencsére nem kellett sokat várjak, mert már meg is jelent. Ahogy belépett a kis épületbe, levette fejéről a kapuszniját és beletúrt fekete hajába melynek vége kicsit vizes volt, mert közben eleredt az eső, és vörös tincsei összekeveredtek így a fekete hajával, de így ahogy kissé kócósnak tűnt, nagyon jól állt neki. Szemeivel végignézett a kis kávézóban, majd sötét barna íriszei megállapodtak rajtam, és egy mosolyt varázsolt arcára amivel elindult az asztal felé ahol ültem.

- Szia! - köszönt amikor leült, és arcomat kezdte el vizslatni végül pedig megállapodott tekintete az enyémen és furcsa arcot vágott, amitől kicsit meglepődtem. Tudom, hogy szarul nézek ki de azért ennyire?

- Figyelj...Tudom, hogy szarul nézek ki de azért nem kell ilyen nyilvánosan a tudtomra adni. - mondtam és a kezemben lévő poharat kezdtem el nézni. Még van benne egy kis korty forrócsoki...

- Dehogy nézel ki szarul, gyönyörű vagy! - rápillantottam és ő mosolyogva nézett engem, de egyből eltűnt az a mosoly. Pedig olyan aranyos volt... - Te sírtál? - kérdezte. Basszus, ennyire nyilvánvaló? Vagy látszik még a szememen?

- Nem nyilatkozom. - hajtottam le a fejem. Minden jöhet csak ne kezdjen el sajnálni azért, mert sírtam vagy mit tudom én mért. - Térjünk a lényegre. Beszéltem Lucyval.- váltottam témát, még mielőtt belesüllyedtünk volna a másikba. Keven kíváncsian figyelt és várta hogy kezdjem el...

《Keven》

- Nem nyilatkozom. - mondta Veronika és lehajtotta a fejét. Tisztán látszik rajta, hogy sírt! És azt hiszem tudom az okát... - Térjünk a lényegre. Beszéltem Lucyval. - terelte a témát. Szóval igaz. - Van egy kör tetoválva a nyakára, de még semmilyen jele nincs annak, hogy vámpír lenne...Viszont van egy kis probléma. Az az ember aki nállunk volt az...Evan volt. Lucy pasija.

- De éreztem... Evan csak azért van Lucyval, hogy közeleb kerülhessen hozzád aztán meg kitudja mit csinálna veled. - magyaráztam el neki röviden de szerintem nem nagyon értette mivel az arckifejezése elég jól árulkodott arról, hogy valami nem világos.

- Miért akarna bántani? - kérdezte.

- Mert fontos vagy nekem, és ezt ő is tudja. - közöltem vele teljesen őszintén, mire rám emelte szemeit, melyek a fehér neonok által, zöldnek tüntek. Megrázta a fejét.

- Mi lesz Lucyval? - terelte a témát. Megitta még kevéske forrócsokiját és az üres müanyag pohárral elkezdett játszadozni.

- Kijelölt. Hany éves is a nővéred?

- 23. - válaszolta.

- Na és hogy vagy? - tettem fel a kérdést tématerelés képpen. Evan-nál a kijelölt kor a 23. Lucy még ebben az évben át fog esni a rituálén. És ezt nem akartam elmondani neki, mert tuti kiborulna...

- Szerinted? - keserűen felnevetett aztán sóhajtott egyet és felállt. - Szerintem én megyek lassan.

- Elkísérlek. - ajánlottam fel, mire ő bólintott és már indultunk is.

Egyikőnk sem mondott semmit, de tudtam, hogy kattog az agya ezen az egészen. Megoldást keres, de nem talál. Kiutat, de minden ajtót bezártak, az ablakokat pedig bedeszkáztak. Benne ragadt ebben a dologban, ahonnan nincs kiút. És én sem segíthettem neki...

- Mikor fog megtörténni? - kérdezte remegő hangon, én pedig tudtam mire gondol.

- Még ebben az évben. - sóhajtottam.

Utánna már nem sólt semmit, erősen a járdát figyelte, amelyet percről-perce egyre több esőcsepp árasztott el. Megragadtam a karját és megállítottam, viszont most sem nézett fel a járdárol. Másik kezemmel álla alá nyúltam és óvatósan felemeltem fejét, a szemei csukva voltak. Azt hitte így nem látom az arcán lecsorduló könnyeket.

- Hé - símítottam végig arcán, ezzel letörölve a könnyeit. - Minden rendben lesz.

Magamhoz húztam és fél kézzel a hátát öleltem, másikkal enyhén vizes haját simogattam. Ő két kézzel átölelte derekam és szorosan szorított, mintha az élete múlna ezen.

《Veronika》

Lucy még ebben az évben vámpír lesz és akkor az életem teljesen meg fog változni. Nem lesz mellettem amikor kellene, és nem lesz kinek elpanaszoljam a napjaim. De ami a legrosszabb... Nem lesz nővérem, és az már olyan mintha családom sem lenne. Ha ő elmegy, magamra maradok.

- Minden rendben lesz. - mondta és megölelt.

Átöleltem én is és hagytam, hogy simogassa hajam és, hogy elöntsön az a furcsa, de kellemes érzés. Biztonságban éreztem magam mellette, és meleget sugárzó ölelése kezdett megnyugtatni, és kezdtem elhinni azt amit mondott. Minden rendben lesz.