𝐕á𝐦𝐩í𝐫𝐨𝐤 𝐤ö𝐫𝐞 | ✅

• 13 •

- Szia Jeremy, mi járatban erre ilyen korán? - kérdeztem, miután kinyitottam az ajtót.

- Keven? - lépett be a lakásba, majd szemembe nézett. - Beszélnem kell vele.

- Oké, gyere. - indultam el a nappali felé Jeremy, pedig követett. - Hé Mr.Seggfej, keresnek - szóltam a tévéző Kevnek és bementem a szobámba. Persze nem terveztem semmit itt bent, de azért kíváncsi vagyok miről beszélnek. Résnyire nyitva hagytam az ajtót és odaáltam mellé.

- Szóltál már neki? - kérdezte Jeremy.

- Nem. - válaszolta Kev letört hangon.

- Na szééép. És mikor fogod elmondani neki? Kev, ez nem vicc, vagy valami játék. Vagy elmondod neki, hogy a nővére halott és Evan most őt keresi, vagy bezárod a házba és 0-24-ben figyeled. - mondta Jeremy, mire bennem megfagyott a vér, és próbáltam értelmezni a hallottakat. Képtelenség, hogy Lucy halott legyen.

- Halkabban már nem akarom, hogy meghallja! - csitította le, majd folytatta - Eleget szenvedett már...

- De egyszer úgyis megfogja tudni. És akkor téged fog okolni, mert nem mondtad el neki. Beszélj vele, minél hamarabb!

Ezután már csak léptek hallatszottak és az ajtó becsapódása. Kiléptem a szobámból és nekidőlve a falnak, keresztbe fontam karjaim a mellkasom előtt, és ránéztem Kevre, aki csak állt nappali közepén és meredten nézett maga elé.

- Igaz? - kérdeztem pár perc múlva, előre félve a választól.

- Sajnálom... - sóhajtotta.

Fátyolos tekintettel néztem egy kis darabig, majd amikor éreztem, hogy el akarnak indulni a könnyeim, egymás után pislogva néztem a plafonra, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Sírtam már eleget. Elegem van ebből az életből. Nekem soha nem lehet meg a boldog happy end-em, mert a gáz mindig beszívárog, majd valaki meggyújt egy öngyújtót ezzel felrobbantva mindent amit eddig sikerül elérnem. Fáj. Fáj, hogy elveszítettem az utolsó személyt is a családomból. És ez mind az én hibám... Ha nem lettem volna olyan makacs aznap este és megcsinálom amit mondott a nagyi, akkor nem vesztünk volna össze, nem mentem volna el otthonról, Lucy nem jött volna utánnam, és akkor...Nem találkoztam volna Kevennel. Akinek szintén felforgattam az életét. Mindenki boldog lett volna ha csak szimplán nem létezek.

- Akkor most mi lesz? Bezársz a lakásba, mint egy állatot, vagy megmutatod hogyan győzzek le egy magadfajtát?! - kérdeztem remegő hangon, majd felvontam a szemöldököm. Kev elmosolyodott, majd megszólalt.

- Inkább a második opciót választanám. Nem akarom, hogy szétszedd a lakást. Öltözz fel és indulunk. - ment el mellettem és betért a szobájába. Követtem példáját és én is bementem a szobámba.

Mivel már fel voltam öltözve, csak felvettem a cipőmet, még egyszer megfésültem hajam, és késznek mondtam magam. Kimentünk az utcára ahol ott volt Rachel autója - amit Kev használ amíg nem lesz sajátja - és beszálltunk. Nem tudom, hogy hova megyünk, de a lényeg, hogy nagyon korán van még. Bár ezt nem nagyon érzem, hiszen pár percen belül elvesztettem újra egy nekem fontos személyt. Összetörve. Összetörve érzem magam. De miért is? Gondoljuk át a dolgokat. Első tény; kiskoromban volt egy boldog, családom, akiket mindennél jobban szerettem. Boldog voltam a tásraságukba, és azt szerettem volna ha az örökké tart. Második tény; pár éven belül a szüleim elmentek egy híres céghez dolgozni, mert nem olt elég pénzük, hogy eltsanak mindkettőnket, és miközben a céges vacsorára tartottak, meghaltak. Harmadik tény; pár év múlva, nagyjábol túltettem magam rajta és próbáltam élni antiszociális napjaimat, teli gyűlölettel a világ iránt. Negyedik tény; a nővéremmel mindent meg tudtam beszélni, és erre fel meg én összeveszek a nagyanyámmal, elhagyom a házat, Lucy követ, találkozunk egy vámpírral, berohanok az erdőbe, majdnem meghalok, megmentenek, Lucy titkolózik, pár hét után beállít az újdonsült pasijával aki Evan, aztán egy reggel arra ébredek, hogy a nővérem halott. Ötödik tény; nagyrészben én tettem tönkre a családom. Egy katasztrófa vagyok. Ha nem születtem volna meg, nem kell anyáék dolgozzanak annál a cégnél, nem halnak meg, nem költözök nagyihoz, nem megyek ki az erdőbe, Lucy nem hal meg! Miért létezem?

- Itt vagyunk. - szólalt meg Kev.

Kinéztem az ablakon és két dolgot vettem észre. A családi ház előtt álltunk meg, és kibaszottul szakad az eső! Legalább illik a hangulatomhoz. Csodálatos. Kivágtam a kocsi ajtaját, amit a kiszállásom után be is csaptam, majd normális tempóval kikerültem a kocsit, és a ház teraszára mentem, ahol már nem ért az égből szakadó víz. Viszont így is eláztam, de nem gond, ez volt a célom.

- Rendesen szakad - jött mellém Kev és hátra simította a haját, melyből csepegett a víz. - Gyere. - kinyitotta az ajtót, majd bement.

Belépve a házba, levettem a nedves cipőm és felakasztottam a dzsekim az előszobába. A ház olyan, mintha senki sem lenne itthon. Teljesen...Csendes. Talán elmentek vadászni, vagy csak a korai idő miatt van? Ó tudom, megérezték hogy jövök, ezért egy random ötlettől fogva mindenki elköltözött Mexicoba és felcsaptak egy Mexicoi bandának amelynek "Vampirados" a neve.

- Szép jó reggelt, drágáim! - jelent meg Rachel, frissen, mosolyogva. Hát a Vampirados, csak az én fejemben létezett. Sok mással együtt. - Jajj, kedvesem, - fordult hozzám egy amolyan " mindjárt elsírom magam " arccal. - Fogadd őszinte részvétem! - ölelt magához szorosan és megsimogatta a hátam. - Lucy egy nagyon jó lány volt, nem ezt érdemelte. - tolt el, hogy a szembe nézzen. - Jól vagy?

- Persze. - bólintottam kissé bizonytalanúl egy erőltetett mosoly mellett.

- Szabad a lenti terem? - kérdezte Keven, Rachel felé intézve szavait.

- Aha. Már kezditek? Nincs túl korán ehez? Veronika reggeliztél már? Na és te Kev? - és Rachel bekapcsolta az aggódó, "figyelek a gyerekemre", anya tipust. Bár kedves, de néha túl...Aggódó.

- Én ettem kávét - nyújtottam fel a kezem, mint az iskolában.

- A kávét nem eszed, hanem iszod. - nézett ram unottan Rachel. - Keven! Ha nem eteted meg ezt a lányt, - hátam mögé jött és megfogta vállaim. -, egy reggel arra ébredsz, hogy a kisujjad fogja rágni. - elkezdett tolni a konyha felé, és leültetett egy székre.