𝐕á𝐦𝐩í𝐫𝐨𝐤 𝐤ö𝐫𝐞 | ✅

• 14 •

- Na és mesélj - Rachel leült a mellettem lévő székre.

- Miről? - kérdeztem, és bekaptam egy újabb falatot.

- Rólatok. Mi van köztetek? - Azt hittem ott helyben megfulladok, mert ahogy ezt kimondta félrenyeltem a rántottát és köhögni kezdtem. Ittam pár korty vizet, majd Rachelre néztem.

- Semmi.

- Na ne nevettes! - csapott a combjára. - Látszik ahogy egymásra néztek, hogy majd' megőrültök a másikért. Olyan nincs hogy semmi.

- Veronika. - szólt Kev a nappaliból.

- Bocsáss meg. - mondtam, és otthagytam Rachelt a konyhába. - Mondd csak, nem mehetnénk haza? - kérdeztem Kevtől halkan.

- De csak most jö... - kezdte, de félbeszakítottam.

- Figyelj, Rachel azt mondta majd megőrülünk egymásért, és ez nem igaz. Én pedig veszekedni nem akarok vele. Nem is értem miért jöttünk ilyen korán ide. Kérlek, menjünk, haza. Vagy hagyd csak megyek én egyedül is.

Az előszobába siettem és magamra kaptam a kabátom, majd kiléptem az utcára. Az eső még mindig zuhogott de nem érdekel. Feltéve kapucnim, elindulam a járdán haza fele. Miért hiszi mindenki azt, hogy van valami köztem és Keven közt?  Mert nálla lakom? Mert barátok vagyunk? Mert egy fiú? Mert vàmpír? Miért?!
El akarok menni. Jó messzire erről a helyről. Távol tőlle. Nem akarom látni, nem akarok rá gondolni, nem akarom látni a mosolyát, nem akarom hallanni a hangját, nem akarom, hogy a nevem mondja, nem akarom hogy hozzám szoljon! Semmit sem akarok ami vele kapcsolatos! El akarok költözni tőlle, akarok dolgozni egy munkahelyen, ahol szerzek pénzt, akarok egy saját lakást, amit úgy rendezek be ahogy akarok. Nem akarok nálla nyomorogni egész nap. Elegem van ebből.

- Nocsak, nocsak. A híres Veronika Godwin. - jelent meg előttem egy ember. Végigmértem és rájöttem hogy Evan az. Riadtan hátrálni kezdtem, megfordultam és el akartam futni, de egy másik vámpírba ütköztem. - Fogjátok el. - utasította az előttem lévő vámpírt,és akkor megjelent egy másik is mellettem. Megragadták a karom, majd Evan elé vittek. - Most szépen velünk jössz. - vigyorgott eszelősen és egy fekete duba felé biccentett fejével.

A két alak a kocsihoz vitt, majd beraktak. Az egyik bemászott hátra velem együtt és megkötözte a kezem, meg a lábam. Már csak nem is próbálkozok kiutat keresni, vámpírok, lehetetlen előllük eltűnni.
Ültem a földön az egyik sarokban, és a duba tetejét néztem. Hiszen márt úgysem tehettem. Az egyik vámpír aki belökött ide, gondolom őrségként maradt itt velem. Törökülésben ül velem szemben, és folyamatosan engem néz. Mit is mondott Kev ezekről? Ember vérrel tàplàlkoznak. Mennyi az esélyem rá, hogy itt helyben megöljön? 

- Hova visztek? - kérdeztem tőlle, de nem válaszolt. - Gondolom utasítást kaptál, hogy ne beszélj velem. Nyugi, nem lepődöm meg. Vagy csak szimplán néma vagy? Bírom a némákat, mert akármennyit is pofázik neki az ember, nem szólnak semmi, sőt még csak nem is tudják elhallgattatni, a személyt, csak ha fizikailag érintik, vagy az illettő érti a jelbeszédet. - magyaráztam neki, de nem hiszem hogy érdekli. - Na mindegy nem fárasztalak tovább, inkàbb nézem tovább a plafont. Neked is ki kéne próbálni,  kezdesz megrémiszteni azzal a vérvörös szemeddel. - fordulok a plafon felé unottan. Nem is izgatom fel magam, amiatt amit csinálni fognak velem. Lehet megkínoznak és megölnek, lehe csak szimplán megkínoznak, lehet kiszívják a vérem, vaaagy! Lehet átváltoztatnak, hogy legyek tagja a körnek. Csak pont a rossz körbe tartoznék. Mert nem mindegy, ha egy poc vérét iszom meg, vagy a nagyanyámét.

A kocsi lefékez és a mellettem lévő vámpír kinyissa az ajtót. Egy szó nélkül kihúz a kocsiból, lábra állok egy röpke pillanatig, míg becsukja az elhúzhatós duba ajtót, majd felkap és a vállára dob. Lábaim a mellkasához szorítja, kezeim meg tétlenül lógnak háta mentén. Velem együtt. Nem, hogy kioldozná a lábam, inkább cipel. Csak a földet látom. Észreveszem, hogy bementünk egy ajtón, egy szőnyeges szobába vagy mibe. Aztán még egy ajtón, meg mégegyen, és végül egy hideg köves folyosó padlóját bámulom, amikor lerak és belök egy cellába, behúzza a vasrácsos ajtót és elmegy.

- Legalább a lábam szabadon hagyhattad volna! - kiáltottam utánna,  ám ekkor hangos ajtó csapódás hallatszott és ezzel együtt elszállt a remény szabad lábak iránt.

Szétnéztem a kis cellámban. Volt egy vaságy amin elhelyezkedett egy matrac, melyből itt ott kiállt egy-egy rugó. Foltos volt, mintha valaki leöntötte volna valamivel. Volt még egy vécé, amit szerintem soha nem fogok használni, és egy kis asztal egy kis székkel. Ja, meg egy rácsos ablak szerű lyuk a falban. Van egy olyan érzésem, hogy ez lesz a új otthonom...

《Keven szemszöge》

- Nem megmondtam, hogy ne hozd fel ezt a témát?! Most honnan tudjam, hogy hova ment? - kiáltottam Rachelra, nem törődve, hogy ezzel kit költök fel.

- Sajnálom én csak... - kezdett magyarákodni, de félbeszakítottam.

- Hagyd nem kell, ez csakis az én hibám. - mondtam halkan, majd kirohantam a házból.

Széntéztem az utcán, de reménytelenül kerestem tekintetemmel őt. Azt mondta, haza megy. Akkor biztos ott kell legyen. Elkezdtem futni a lakásom felé, végig abban reménykedve, hogy otthon vár, hogy megölelhetem, és elmondhatom neki, hogy mennyire szeretem és végre megcsókolhatom. Ám akkor el kellenne hagynom a kört, mert egy vámpír semmilyen szerelmi kapcsolatot nem vezethet egy halandóval. Mert az mindkettejük számára veszélyes lehet.