𝐕á𝐦𝐩í𝐫𝐨𝐤 𝐤ö𝐫𝐞 | ✅

• 15 •

Nem is tudom mennyi ideje vagyok itt. Egyszerűen elvesztettem az időérzékem a reménnyel együtt. Talán 15-16 napja lehetek itt. Mindennap egyszer kaptam "ennivalót" amit csak azért ettem meg, hogy ne haljak éhen, de ha így visszagondolok az elmúlt napokra jobb lett volna ha nem eszem egyáltalán.

Minden nap ugyanaz a személy jött be hozzám ennivalóval: az a srác aki berakott ide. Egyszer sem szólalt meg, mégcsak rám sem nézett, csak bejött, lerakta a kaját, majd elment. És ez így ment mindennap.

Egyik nap bejött egy nőszemély, ő már beszélt, de nem volt valami kedves. Ő hozott egy tiszta és jóillatú fekete pulcsit hozzá, pedig egy fekete farmert.

Mindennap csak ültem az ágyon vagy mászkáltam ide-oda kis cellában, és folyton csak Kevenen járt az eszem. Vajon keres engem? Egyáltalán jelentek neki annyit, hogy kisujját is megmozdítsa ez ügy érdekében? Talán már ki sem kerülök innen élve.

Még most sem világosított fel senki a ténnyel, hogy miért is tartózkodom ezen a helyen, de érzem, hogy nem dísznek tartanak itt. Evan akar valamit. A nővéremet vámpírrá változtatta, aztán kivégezte. Nekem is ez lesz a sorsom?

Egy ajtónyílás hallatszott, majd megjelent az a vámpír aki behozott ide. A srác felé néztem és mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért jött ide kaja nélkül, a vállamnál fogva kezdett el tolni kifele. Örültem is neki meg nem is. Tovább játszotta a némát, miközben be vezetett egy szobába. Senki és semmi nem volt itt, egy széken és egy asztalon kívűl.

- Ülj le oda és maradj ott. - bökött a szék felé aztán kiment a szobából és becsukta az ajtót.

Hát akkor mégsem néma.

Odasétáltam a székhez és leültem rá, majd rákönyököltem az asztalra és kézfejememre támasztottam a fejem, és vártam. Pár perc múlva Evan lépett be az ajtón. Fekete öltöny volt rajta egy hozzá illő fekete nyakkendővel. Felkészült a temetésemre.

- Tudod a nővéred jó csaj volt, de közelsem ért fel hozzád. Könyörgött, hogy változtassam át, és legyünk együtt örökre. Utánna kezdett visszaélni a hatalmával. Megtámadott. Ezért megöltem. - mondta, és lebigyesztette alsó ajkát. Közömbös arccal bámultam rá, és keményen próbáltam feldolgozni a hallottakat; Lucy könyörgött Evannak hogy változtassa át? - Most miért nézel így? Csak önvédelem volt. Ugye te nem fogsz megtámadni? Mert azért baró lenne megölni két Godwin-t. - nevetett fel, mint egy pszihopata. Két kézzel megtámaszkodott az asztalon és úgy nézett le rám. Egyébként szerintem, azért kellett leülnöm, mert magasabb vagyok nálla, és így ő tud lenézni engem. Ch.

- Nem mondasz semmit? Bediliztél vagy mi? - kérdezi szemöldökét vonogatva. - Keith! Mit mondtál neki?  Nézd meg már, meg sem szólal! - fordult hirtelen az ajtó felé ahonnan bedugta a fejét az a vámpír aki mindennap bejárt hozzám kajával. Az az Keith.

- Én nem is beszéltem vele. Ő mindig kérdezgetett ezt-azt - mutatott rám Keith.

- És miért nem válaszoltál neki? Nézd meg szegényt, azt hitte némák vagyunk így gondolta kipróbája ő is - folytatta Evan. Kezd elegem lenni ebből, ráadásul nagyon idegesítő hangja van ennek az embernek.

- Jolvan, fejezzétek már be. - álltam fel idegesen - Nem diliztem be, rendben vagyok, csak rohadtul nem értem mi a szart keresek 15 napja ezen a helyen!?! - rácsaptam az asztalra amitől Evan kissé meghátrált. Lehunytam a szemem és próbáltam erősen lenyugodni, nehogy nekiugorjak és kikaparjam szemeit a körmömmel.

- Ezt kislányom, önkontrolnak nevezik. És te értesz hozzá. Csodálatos újonc lennél. Tudnád irányítani a vérszomjad is simán. - legyintett Evan, mire riadtan és értetlenül néztem rá.

- Mi? - kérdeztem halkan a döbbenettől.

- Így van. Ha bele egyezel, ha nem te tagja leszel az én körömnek. Hidd el kislány, itt sokkal jobb helyen leszel, mint az Arreaga családnál. - mondta tovább, de még mindig nem értettem. Ami szerintem feltűnt neki is.

- Ó ne! - meglepődöttség ült ki arcára, majd szánakozva pillantott rám. - Keith figyeld már! - szólt oda a fiúnak - Veronika tényleg azt hitte, hogy az Arreaga-k szeretik és befogadják halandó ként. - mondta teli gúnnyal a Keithnek, majd visszafordult felém. - Nem akarlak megbántani kislány, de ők csak azt akarták tőlled, hogy átváltoztassanak téged és felhasználjanak ellenem, mivel sokkal erősebb lennél vámpír ként, mint bármelyik tag innen és onnan.

- De.. - szólaltam meg félve, de Evan közbe szólt.

- És akkor ott van Keven. Figyeltelek titeket. Elhiteti veled hogy szeret és hogy kellesz neki, és amikor nem figyelsz bumm... - ökölbe szorította tenyerét majd a következő pillanatban széttárta robbanást színlelve - Már a véred szívja.

Az egészet olyan drámaian adta elő, olyan magabiztossággal ejtette ki szavait, hogy már kezdtem elhinni. Ki tudja, lehet hogy igaz lehet, hogy nem igaz. Lehet, hogy ha Evan köréhez fogok tartozni, akkor fellázadok én is ellene, lehet engedelmesen követem parancsait. De még az is lehet ha átváltoztat véget vetek az életemnek, minthogy így kelljen éljem végtelen napjaim.

Na és mi van ha igaza van azzal, hogy Kev csak elhiteti velem, hogy szeret és érdeklődik utánnam? Ugyanúgy az egész családja... De akkor hol maradnak a majdnem elcsattant csókok, a számtalan együtt töltött napok, amikor együtt nevettünk?

Nem tudom mit hidjek el. Az egész olyan kilátástalan és zavaros. Itt áll előttem az az ember aki megölte a nővérem, és ezt olyan nyugodtan közölte, mintha semmit sem jelentett volna neki, egy pillanatig sem.

Úgy tesz, mintha tudná mit érzek legbelül. Mintha tudná mi a gyenge pontom, hogy mi az amivel elérheti hogy térdre essek előtte, és könyörögjek, hogy változtasson át. Ezért összehord minden hülyeséget, ami valójában nem igaz. Legalább is reménykedek abban, hogy nem igaz amit mondott.

- Hát, ma nem voltál hasznomra. Keith! Vidd vissza a cellájába. - Ezzel elhagyta a szobát, és helyét Keith váltotta fel.

Már épp nyúlt vola a karomért, hogy vezessen vissza a cellába, de elrántottam tőlle.

- Hagyd egyedül is visszatalálok. - A hangomban kábé annyi életkedv volt, mint a sivatagban a víz.

《Keven szemszöge》

Kezdek megőrülni. Sehogy nem tudok a nyomára bukkanni, olyan mintha elnyelte volna a föld. Nyoma veszett. Minden egyes nap azon rágom magam, hogy az én hibám az egész, és ha én nem lettem volna, egy normális élete lett volna. A hiánya ráébresztett arra, hogy valójában mennyire is szeretem azt a lányt, és nélküle üresek a napjaim. Főleg így hogy eltűnt.

Haszontalannak érzem magam és gyengének. A kezeim remegnek és a bűntudat lassan szétmar belülről. És ezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Ha bármi is történik Veronikával sosem bocsájtanám meg magamnak. Nem tudnék együtt élni azzal a gondolattal, hogy miattam akár valami baja is esett.

- Minden rendben lesz. - ölelte át vállam Rachel, aki a napokban hasonló gondolatokkal gyötrődik. Azt hiszi az ő hibája, mert miatta borult ki azon derűs reggelen. - Veronika nagyon hozzánk nőtt. Minannyian szeretjük őt és aggódunk érte, ne gyötörd magad ennyire. Nem a te hibád. Csak egy rossz napja volt, rossz hír súlytotta kora reggel, volt oka kiborulni. Valószínűleg meghúzódott az egyik barátnőjénél. - próbálta elhitetni velem azt amit még ő sem hitt el.

De legalább pozítívan gondolkodik. Vagyis, próbálkozik.