Egy sötét alak mögé rejtőzve [BEFEJEZETT]

Kihasználtak minket? Vagy most mi történt velünk?

(Obito)

Másnap kipihenten ébredtem fel a Ködrejteki kórház 232-as kórtermében, ahol az ágyam mellett a sensei éppen aludt. Amikor megpillantottam őt, zavarban éreztem magam, hiszen... olyan, mintha a sensei a csalásom lenne. – Igen, sajnos a nagymamámon és a 7-es csapaton kívül nekem nincs senkim. A bácsikám nem ismer el engem Uchiha-nak, s éppen ezért nem is tart engem a családtagjának. Elszomorító, de már nem érdekel! Sokszor csak az számít, amit tesznek érted mások; És ez esetben a sensei tesz is értem valami: aggódik, ami annyit tesz, hogy számítok neki... Szomorú vagyok, hiszen a felelőtlenségem miatt kerültem bajba... és a sensei is ismételten stresszelhet a csapaton. Tudom jól, hogy Kakashi halála mennyire megrázta őt, még ha kívülről, számunkra nem volt látható... Biztos attól félt, hogy engem is elveszít... - Miközben e gondolkodtam elkezdtem felülni az ágyamon. A mocorgásomra Minato sensei hirtelen felkapta a fejét és miután megébredt mosolyogott egyet, majd kedvesen így szólt hozzám.

- Jó reggelt! Jobban érzed magad? – meglepődtem, hogy tényleg ennyire aggódik... Furcsa érzés, nagyon.

- Igen... - néztem rá, kissé egyhangúan. – Jól...

- Ne, legyél már ennyire letörve Obito! – fogja meg a vállamat Minato sensei. – Ahogy Inazuma is mondta... Hála neked sikerült végezni a Kardforgatókkal. Nem a legelegánsabban, de lényegesebben megkönnyítetted a Ködrejtekiek dolgát, ami egy jó dolog.

- Igen, tudom, de... - lógattam a fejem. – Ezzel... Csak a makacsságomat és az önfejűségemet bizonyítottam be ismételten. – és visszaemlékeztem a háborúra. – Akkor is önfejű voltam... - szorítottam ökölbe a kezem. – Ha engedelmeskedek Kakashi-nak, akkor nem halt volna meg!

- Bennem is újra feltámadtak a háborús élmények, amikor Inazuma azt mondta, hogy bajban vagy... - ölel szorosan magához, ami egyszerre volt sokkoló és jó érzés is. Sokkolt, hiszen hogy lehet egy ember ennyire kedves és önzetlen, hogy a maga gondjai mellé, még a te válladról is leveszi a terhét? – Lejátszódott a fejemben az a pillanat, hogy már holtan fogunk ott találni. Kakashi halálán én is nehezen tudtam... sőt még én se tettem túl magam rajta; de, ha téged is elveszítettelek volna... Nem tudom mit tettem volna, vagy, hogy mit kezdtem volna magammal...

A hosszú lelkizés után szoba került Rin is, aki a leápolásom után visszament a szállodába, hogy lepihenhessen. Neki is és Inazuma-nak is meg akartam köszöni, hogy segítettek rajtam, de mivel Inazuma tárgyaláson van, így nem zavarhatom őt; így hát először Rin-hez ugrok be, hogy megköszönjem neki a sok segítséget.

Szerencsére a kórház nem volt messze a szállodától, így kb. 10-15 perc alatt odasétáltam. A sensei-jel egy darabig együtt mentünk, de ő az egyik kereszteződésnél elvált tőlem, hiszen ő neki eredetileg a tárgyaláson kéne lennie; mégis bent maradt nálam, hogy vigyázzon rám, - annak ellenére, hogy 15 éves vagyok és tudok magamra vigyázni; Bár a tegnap este után ezt megcáfolnám, szinte azonnal.

Amint elértem a szállodát, hamar felrohantam a 2. emeletre, ahol a szállásunk volt. A jobb oldalt lévő 2. ajtóba bekopogtattam és vártam amíg Rin ajtót nem nyit nekem. Nem tagadom, igen csak aggódtam, hiszen Rin csak 5 perc után nyitott ajtót. Amikor kilépett a szobájából nagyon rosszul nézett ki. A haja össze-vissza állt, karikásak voltak a szemei és hó fehér volt. Ennyire kiütötte volna a medi jutsu? Ennyire súlyos volt az állapotom? Rin a fejét fogta, s mosolyógva pillantott rám:

- Bocsánat Obito... csak nagyon fáj a fejem és... nagyon nehezen bírtam felkellni...

- Annyira sajnálom Rin! – ölelem át őt szorosan, s érzem rajta, hogy teljesen elakadnak a lélegzetvételei. – Miattam vagy ilyen gyenge...