Az Elátkozott Szemek

Prológus1

Mindenki a szemét forgatta, megvetéssel néztek rám. Tekintetük olyan sötét volt a gyűlölettől, mint egy feneketlen mocsár alja. Az emberek összesúgtak a hátam mögött, néhány szó pedig erősen beleégett a tudatomba: szánalmas, szörnyeteg, rohadék, Uchiha.

- Uchiha! - családnevem égette a bőröm, mindenegyes elhangzásánál apró tűk sebzettek.

Az előttem bandukoló férfi köpenyébe kapaszkodtam. Egyetlen támaszom ebben az őrült tömegben. Már kicsiként is felnéztem rá, mint a nagy hősök mellszobraira, amik Konoha gazdagabb negyedeinek utcáit díszítették. Izzadt tenyérrel szorongattam a fekete köpenyét, idegességemben pedig a rajta lévő vörös felhőket pásztáztam. Fekete szememet le sem vettem Itachiról, egyszerűen nem mertem a tömegre nézni, akik érdekes módon legalább annyira reszkettek, mint én.

- Itachi – egy mély, nyugodt hang szólított meg minket, melyre még megmentőm is megborzongott. – Visszatértél. Miért?

- Jó kezekben hagyom őt – fejével felém biccentett, majd tett két lépést az öregember felé, hogy jól láthasson engemet.

- Lehetetlen – formált „O" alakot a szájával, majd döbbenetében kezét az arca elé emelte. – Lehetetlen...

- Az Everest addig volt megmászhatatlan, amíg valaki meg nem mászta. – Itachi egy hideg tárgyat csúsztatott bele a tenyerembe.

- Vigyázni fogok rá, erről én kezeskedem – tett ígéretet az öreg.

Itachi hangos pukkanással eltűnt. Megsemmisülésemben csak kezembe zártam karcolt fejpántját. A hideg fém nehéz súlyként húzott le a mélybe, arcomon pedig könnycseppek csordultak végig. Az öregember a vállamra tette a kezét, majd vezetni kezdett az ismeretlen felé. Miért hagyott itt Itachi? Ki ez az ember?

- Maga kicsoda? – erőtlen próbálkozásaim közepette végre kinyögtem egy értelmes kérdést.

- Én vagyok a Hokage – magyarázta kedvesen. Mesélt a faluról, a szabályokról, míg oda nem értük egy nagy,szürke épülethez.

Bevezetett egy vaskapun, néhány tucat lépcső megmászása után pedig kinyitott egy ajtót, mely egy szegényesen berendezett lakáskába vezetett. A bútorok közül miden megtalálható volt, ami az élethez szükséges, de semmi sem volt eltúlozva, tényleg csak a legszükségesebbek kaptak itt helyet. Egy ágy, asztal, hűtő, szekrény, polc, két szék...

- Itt fogsz élni – ült az asztalhoz a Hokage.

- A szüleim is itt vannak? – telepedtem le mellé.

- Nincsenek – szívott bele a szivarjába. – A klánod... rajtad és Sasukén kívül nincs túlélő.

- Nem értem! És Itachi? – csaptam a faasztalra. Mi történik?

- Ő tette – válaszolt szűkszavúan, mégis így ütött a legnagyobbat az igazság.

Ennyi elég volt, elsötétült előttem a világ. Apa és anya... a nagyszüleim, Sasuke szülei, a nagynénim, a nagybácsim, az unokatesóim... Mindenki halott. Mindenkit megölt Itachi. Elveszetten csúsztam le a székről a hideg padlóra. Térdeimet átölelve ültem hosszú percekig, a kedves bácsi pedig vigaszként átkarolta a hátam.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Már két napja rohadtam egyedül, hol edzettem, hol aludtam, hol az utcákat róttam, de egy árva lélekkel nem találkoztam. Két lábon járó zombiként éltem az új életemet. Amikor megtalált Itachi azt hittem ennyi átvészelt szörnyűség után nem lehet rosszabb. A klánban is kívülállóként láttam meg a napvilágot, most a falu is kirekesztettként bánik velem. Ezek elenyésznek az elátkozott Uchiha név, a körülöttem szálldosó sötét aura és a tömérdek halál mellett, amelyek árnyékként vetülnek rám.