Az Elátkozott Szemek

7. Fejezet

Mire föl volt ez a cécó? Mint kiderült, idegességében robbantotta fel a menedéket, mert felszívódtam. Szavaiból ítélve Dei aggódott hogylétem felöl, de az irántam tanúsított rideg viselkedésével az ellenkezőjéről győzött meg. Teljesen összezavart, evvel a felemás hozzáállásával. Jelenleg is bezárta magát a boncterembe...

- A szőke nagyon fura – jegyezte meg Kisame, miközben teával kínált.

- Ez nagyon finom – ámultam el az ital mennyei ízén, mit sem törődve az előbb elhangzott kijelentéssel. – Belőled egy alternatív univerzumban milyen jó...

- Teafőző? Nem unalmas kicsit? – nevette el magát a kékbőrű.

Kiderült Kisaméval egész jó barátságot lehet ápolni, bár is velem működik a dolog, sőt Itachival egyenesen testvéri a kapcsolatuk.

- Amúgy, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, Itachival ti az incidensem kirobbantása előtt is barátok voltatok?

- Semmit sem tévedsz.

- De ha ti is, Sasori és Dei, Konan és Pei, akkor a többiek miért nem?

- Nem jelentett semmit sem, ha egy embert kedveltél, de a maradék szervezetet utáltad. A jó kötelékeket fel sem vállaltuk itt, kivétel Sasori és Deidara.

- Egy-két elejetett szavából kivettem, hogy ők ketten közel álltak egymáshoz, és nem csak művészekként. Szerinted van esély, hogy...

- Nincs – mondta ki Kisame a fájó igazságot. Nem torzított semmit, kerek-perec szembesített a kegyetlenséggel. – Itachit is utálja.

- Remélem, egyszer lenyeli ezt az „utálom az Uchihákat" nézetét.

***

Két éjszakát töltöttem egyedül, mert Deidara olyan szinten nem volt hajlandó velem beszélni, hogy beköltözött a boncterembe. Itachi valami fű-vidéki genint szeretett volna átvizsgálni, de Dei majdnem felrobbantotta a hullával együtt. Közveszélyes területté nyilvánítottuk az apró labort, még Pein sem merte betenni a lábát.

Úgy éreztem vállalom a halált is, de ideje beszélnem vele. Ez nem mehet így tovább! Kézjeleket formáltam, majd fekete chakra lengte be az öklömet. Roppant szerettem ezt a jutsut, amely az életelemhez volt köthető. Bármilyen alakúvá formázható, ezért közel-és távolharcban is remekül használható fegyverré nőtte ki magát. Egy mozdulattal foszlott szét az acél ajtó, ami az idegbeteg szőkét fedte. Furcsa állapotban találtam rá a fiúra, elkeseredettnek és zavartnak tűnt. Néhány agyag figura nézett rám a leglehetetlenebb helyekről, például a csillárról.

- Kotródj innen, hm.

- És ha nem? Én is úgy végzem, mint az a felrobbantott genin?

- Ezek szerint Itachi túlélte? Szívós pockok vagytok, ti Uchihák.

- Elegem van – kaptam el a nyakánál fogva. Furcsa volt, hogy semmi védekezést sem tanúsított. – Mi a bajod?

- Hm.

-Tudod... – tartottam még mindig a nyakánál fogva. Kicsit megalázó póz volt ez a számára, de legalább magabiztosabbnak érezhettem magam. – Rájöttem, hogy a bocsánatkéréssel faszra sem mennék. Megértem, hogy haragszol, vagy ha kellemetlenül érint, hogy majdnem a művészeted áldozatául estem, de... nem fújhatsz rám a kibaszott nevem miatt! Mindenen tudok változtatni, de a családnevemen nem igazán.

- Igazad van, semmit sem érnél el vele, hm – ragadta meg a csuklóm, érintését egyszerre véltem határozottnak, égetőnek, szúrósnak és gyengédnek. – De evvel sem! – ideges hangja kétségbeesésbe esett át.