Az Elátkozott Szemek

Prológus2

Itachi megmentette a falut és bizonyos értelemben az Uchihákat is. Engem is kiszabadított a fogságból, a gyilkos kelepcéből. Most is látom a földesúr, Keiichi arcát előttem, a köpönyegforgató shinobiajit, a cellákat és a szenvedést. Mindazt, amibe a klán bebögyösödött, kiégett rangidősei száműztek. Száműztek, mert féltek tőlem, féltek egy négy éves gyerek erejétől. Elég szánalmas...

Térképpel a kezemben kerestem a stadiont, ahol néhány kivételes genin fog megküzdeni a chunin címért. Kicsit irigy voltam Sasukéra és Narutóra, hogy ők bizonyíthatnak és ott tündökölhetnek a porondon. Rosszul esett, hogy jóformán chuninok közé dobtak be, mint gyenge, bizonyításra váró láncszemet. Boldogsággal töltött el, hogy bár Sasuke mellett lehetek. De milyen áron? Naruto a folyton vigyorgó szőke gyerek mesélt a „régi" csapattársukról, Sakuráról. A chunin vizsga második fordulóján különleges sérüléseket szerzett, majd az utána lévő selejtezőn is számos seb tulajdonosának mondhatta el magát. A szervezetét annyira megsínylették a harcok, hogy teljesen leépült, most járni is alig képes, számára pedig a ninjáskodásnak vége. Én bár most a küzdőtéren lennék, harcolnék az elismerésért. Fogva tartóm jól kiképzett, ami az irántam érzett dühnek és félelemnek volt köszönhető. Ő is, mint mindenki ebben a faluban megvetett.

Tagjaim hirtelen megmerevedtek, mozdulni sem voltam képes, talán csak pislogni. A lábam körül fekete örvény, fonalakhoz hasonló valami tekergett. A fekete vonalat bámulva ráleltem a csapdámat felállító alakra, aki első pillantásra egy velem egykorú Konohai ninja.

- Te kicsoda vagy? – tette fel a kérdést egy ásítás keretében.

- Alszol te eleget? – vágtam vissza.

- Kellemetlen, de a pihenésből sosem elég.

- Ha velem beszélsz, kérlek, ne vágj ilyen unott pofát. Idegesítő és lenéző – mondtam ki a legelső véleményemet a fiúról.

- Ez elég őszintén hangzott – meresztette rám sötét szemét, bár az arca így is elég semmitmondónak tűnt. – Sosem láttalak itt, pedig akár évfolyamtársam is lehetnél. Nem voltál az akadémián, és a fejpántodból ítélve, Konoha egyik szökött ninjája lehetsz.

- Hogy mi van? – akadtam ki. – Evvel még sosem vádoltak meg! Te... öhm... Mindegy is a neved!

Forrtam a megsértettségtől. Hogy szökött ninja? Övön aluli, ilyen mértékben tényleg nem nézett le senki. Alig jöttem vissza és ez a fogadtatás? Na, megkapja a magáét ez az unott nyomorék. Chakrát összpontosítottam a lábamba, amit a fekete karok tartottak. Talpam alatt repedezett a talaj, a levegőbe apró földdarabkák szálltak. Kitörtem ebből a nyavalyás jutsuból (vagy miből), elrugaszkodtam a hátsó lábamról és gepárdokat megszégyenítő sebességgel csökkentettem köztem és a kölyök között a levegőt. Meglepettségét kihasználva még pofán is törölhettem szegényt. A hanyatt fekvő gyerek hasán ültem, második ütésemet mértem a lustaságot tükröződő arcára. Az öklöm az arcától néhány centire, egy hajszálnyira állt meg.

- Megint ez a... Picsába! – akadtam ki. – Pedig megérdemelnéd azt a második pofont is.

- Minek kell neked térkép? – kérdezte színlelet kíváncsisággal. Egy ilyen gyökér nem lehet kíváncsi, kizárt.

- Talán, mert nem tudom mi hol van? – borultam ki teljesen. – Minek kell ennyi hülye kérdés?

- Így akarsz meggyőzni, hogy nem vagy szökött ninj...