Az Elátkozott Szemek

1. Fejezet

- Üresnek. Shika, üresnek – támasztottam az állam. – Már több mint három éve.

- Megoldjuk – húzta mosolyra a száját. – Itt a barbecue!

- Legalább ehetünk valami jót – somolyogtam én is. A finom illatok igazán éhessé tettek, ezért vadállatként estem neki a húsnak. Még jó étvágyat is elfelejtettem kívánni éhhalálomban.

- Hiányzik már egy kicsit Naruto.

- Istenem, legalább ilyen kijelentések közepette ne ásítozz! – oktattam ki lágyan Shikát.

- Kellemetlen vagy - legyintett a kezével, majd ő is nekilátott az étel elpusztításához.

- Szerinted milyen lesz, ha viszont látjuk őket? Sasukét három és fél éve nem láttuk, Narutót pedig három éve. Rengeteget változhattak. Nem?

- Te se változtál semmit – szokásához híven közömbös képpel bámult rám.

- Kettőnk közül te vagy az, aki nem változott! Lusta disznó – fenyegetően hajoltam hozzá közelebb. – Ne nézz így rám! Egy lusta disznó vagy.

- Nők – fintorgott, szemeivel pedig oldalra nézett.

Én is oldalra fordultam, ekkor láttam meg Inót. A lány szélsebesen tartott felénk széles vigyorral az arcán, szőke haja pedig mögötte hullámzott. Káprázatos nővé lett Ino, ma pedig kivételesen jól festett. Persze ő mindig gyönyörű.

- Srácok! – futott Ino az asztalunkhoz.

- Szia! Szép az új topod – dicsértem meg az öltözékét. Sokáig panaszkodott, hogy nem tud mit felvenni a lila szoknyájához. Végre sikerült neki.

- Aiko, itt van! Itt! – ugrált izgatottan a szőkeség.

Teljesen lefagytam. Valamelyikük itthon van? Sasuke sötét fürtjei jutottak először eszembe, illata pedig bekúszott az orromba. Keserűség öntött el, ő már sosem jön haza. Bár is így nem.

- Ki van itt Ino? – kérdezte Shikamaru.

- Naruto – pattantam fel, majd bocsánatkérő pillantásokkal futottam ki az étteremből.

Tizenhat éves létemre olyan türelmetlenül futottam a kapu felé, mint egy kis szaros. Lehet még aranyos is voltam, bár a falusiak veséig látó szemei nem erről árulkodtak. Még mindig utáltak. Számos küldetést végig csináltam, számos falubelinek segítettem, sőt néhány lakos életét is megmentettem. Bármit tettem a faluért nekik nem volt elég, de idővel megtanultam elfogadni ezt. És így jó nekem. Megvetésük még mindig a lelkembe hatol, sokszor érzem magam magányosnak is, de ez motivál, hogy erősebbé válljak testileg és lelkileg.

- Naruto! – ugrottam sírva rég látott barátom nyakába. – Nem tudod elhinni, hogy örülök! – fúrtam a fejem a mellkasába. De megnőtt...

- Rád sem ismerni Ai – az ő arcán is százas mosoly terült el. – Gyönyörű vagy.

- Te megváltoztál! – léptem el tőle csípőre tett kézzel. – Azt hittem te ugrasz a nyakamba – méricskéltem Narut.

- Azt úgy nem illik – vakarta zavarában a tarkóját. – Fordítva szokás.

- Te megkomolyodtál? – meglepettségemben még levegőt is elfelejtettem venni.

- Valóban? – elképedve emelte fel formás szemöldökét.

- Naruto bátyó!