Az Elátkozott Szemek

11. Fejezet

- Az emberek végre megismerhették a művészetemet, hm! – kuncogott gyermekiesen a szőke fiú.

- Egy teljes nemzet – rebegtem megsemmisülten. Utólag kiderült ez is a vénemberhez tartozott, az apró ország eltüntetésével befejeződött egy kisebb marakodás, és Sziklarejtek ereje még stabilabb helyre került a shinobi világban.

- Sziklarejtek sosem volt ártatlan, mindig piszkosabb eszközökkel élt, mint a többi nagy nemzet, hm – magyarázta türelmesen Deidara. Piszkosabb Konohánál? Itachival lemászároltatták a saját klánját...

- És most odatartunk... – pár hete elém állított volna valaki, és arról papoplt volna, hogy sziklarejtek ninjájává növöm ki magam, kiröhögöm. És még csak hol volt az Akatsuki említése!

- Odarepülünk, hm.

***
Egy-két órával korábban

- Katsu! – a rövid parancsszóra bombák százai robbantották fel a kis nemzet teljes területét.

Ez volt az utolsó küldetésünk melyet az Akatsuki tagjaiként vittünk végbe. Az utolsó... Remélem Itachi akaratának is eleget tettem, hogy hátrahagytam a szervezetet, mely életemben először... de rendes otthont nyújtott számomra. Egy otthont, ahol az emberek még kedveltek is...

- Minden nyomot el kell tüntetnünk – emlékeztettem Deidarát a legfontosabb tényre, hisz Sziklarejtekben nem derülhet ki, hogy mi tettük ezt. Sőt... az sem kerülhet napfényre, hogy a Sziklának köze volt hozzá.

- Katsu! – boldogan dobálta a robbanószereit Dei, hogy mindent eltöröljön magunk körül. Amikor ezt a becses művelet sort befejezte, alaposan megtisztított, szagtalanítóval bekent köpenydarabot dobtam le a földre. Csináltam bizonyítékot, hogy tényleg az Akatsukira terelődjön a gyanú.

- Dei... Biztos jó ez így? – hangom erőtlenül csengett. Rosszul éreztem magam, hogy pont Sziklarejtekben lelünk menedéket...

- Én ajánlottam fel, hm.

- De... de... Milyen érzés? Nem szeretném, hogy kellemetlenül érezd magad.

- Milyen lenne visszamenned Konohába? – meredt rám, kék szemei fagyossá váltak. Sokszor hallottam dühösen vagy komolyan beszélni, de ilyen fájdalmat talán sosem kevert a szavaiba. – Utálnak ott, de én sem szívlelem őket különösebben, hm. Az Akatsukihoz képest biztos visszaesés lesz, mármint ott jól éreztem magam. De... hm... A szíve mélyén a papi is szeret, meg Kurotsuchi is. Ott leszel te is, nekem ennyi elég, hm.

- Szeretlek Deidara – hozzábújtam az én egyetlenemhez, majd apró puszit adtam a sóvárgó ajkaira. Vagy az enyémek sóvárogtak csók után? Mindegy... szeretem őt.

***

Egy rövidebb repülés után elértük Iwagakure falait. Sosem láttam ilyen sziklás, de ennyire gyönyörű vidéket. Különbözőbbnél különbözőbb formájú, színű és anyagú sziklák emelkedtek ki a földből, a kövek között csörgedező patakok érhálózatszerűen borították be a látóteremet, míg a fenyők sokasága tették igazán élettel telivé ezt a terepet.

- Látod azokat a szarokat? – mutatott Deidara két rózsaszín sziklára, melyeket úgy faragtak, hogy boltívet alkossanak. – Az a bejárat, hm.

- Aszta... – maradt tátva a szám a látványtól. Ilyen szépet még álmomban sem képzeltem, erre meg itt fogok élni. – Elképesztő.

Perceken belül leszálltunk a már emlegetett rózsaszín szikláknál. Testközelből még hatalmasabbak voltak, mint gondoltam. Faragások díszítették a boltívet, mely talán a falu ékköveként magasodik itt.