Az Elátkozott Szemek

9. Fejezet

- Pain unatkozom! Nem kaphatnék küldetést vagy mehetnék valahova? – buzgón panaszkodtam a vezérnek, de nem igazán hatottam a lelkivilágára. – Kérlek. El szeretnék menni a Nanako szentélybe.

- Minek? – emelte rám tekintélyparancsoló rinneganját, miközben Itachit és Kisamet figyelte az ablakon keresztül, ahogy eszeveszett zombikként futkároztak egymás elől. Sosem láttam Itachit ilyen nevetségesen viselkedni.

- Személyes okokból, tudod Uchiha vagyok. Van ett egy kőtábla, amit maga Rodiku sennin hagyott hátra a klánom számára, el akarom olvasni – magyaráztam a piercingesnek, de türelmem fogyóban volt. Idegesítő, hogy mindent csámcsogósan kell elmagyarázni neki. Ha szerinte nem érthetően adtuk le az infókat, még egy Shinra tensei-vel is megjutalmazott minket.

- Legyen, de Zetsu veled megy – adta be a derekát ezredik próbálkozásra. – Shinra ten...

- Köszi, de vannak lábaim – mosolyogtam rá szemtelenül, majd gyorsan kifutottam a szobájából.

***

- Itt megállunk – mutattam egy kis vendéglőre, ahonnan dangó illat szűrődött ki. – Amúgy is az erdő mögött van a célunk.

- Te menj, én kint maradok, és körül szaglászok a környéken – jelentette be Zetsu, aki egy fába olvasztotta magát. A hideg futkos a karomon, hogy a környezetbe, a növényekbe, a fákba vagy akár a sziklákba olvasztva magát közlekedik. Ő az Akatsuki legfőbb kéme, minden fontosabb történésről jelent Peinnek.

Mosolyogva indultam el a kifőzde felé, ahol végre ágyban fogok aludni. Szervezetem szükségszerűvé, egyenesen kötelezővé tette a pihenést. Minél közelebb voltunk Konohához, annál inkább fáradtam ki, de nem fizikailag, hanem lelkileg.

- Jó napot! Egy szobát szeretnék éjszakára! – kedvesen pillantottam az idős nénire, aki kétségtelenül a hely tulajdonosa.

Büszkén pörgettem az ujjaim között a lakosztályom kulcsát, és elégedetten állapítottam meg, hogy maradt még költő pénzem dangóra is. Kakuzu bizonyára életemet fogja venni, de jelenleg ez nem hozott lázba. A szobám szolid berendezést kapott, a kétszemélyes ágyon és a szekrények kivételével más bútort nem is helyeztek el. Egy kisebb ajtó a mellékhelységbe nyílt, ahova azonnal betoppantam. A hátizsákom a fapadlón landolt hangos koppanással jelezve, hogy rengeteg fém tárgy van beletömködve.

A fürdőből kiérve azonnal az ágyra dobtam magam, a köntös alól kilógó nedves végtagjaimat, pedig hideg járta át. Éreztem Zetsu jelenlétét, még ha nem is láttam.

- Miért nem jössz elő? Infókat gyűjtesz rólam is?

- Nem – bukkant elő felső teste a padlóból. – De ne nézz hülyének.

- Hogy minek? – pillantottam rá lefagyva, de ő továbbra is hűvös maradt. Hát ha ő így, akkor én is! – Nekem úgy is jó, ha nem válaszolsz. Remélem akkor is kutakodsz utánam, amikor Deidara és én... tudod... szeretkezünk.

- Ne szemtelenkedj – szólalt meg végül szemeit forgatva. – Amúgy is hazudni nem szép dolog.

- Kifelé – mutattam a fejemmel az ablak felé, segítőkészen ki is nyitottam neki. – Most!

Ekkora disznót! Miért kutat utánam? Pain parancsa lenne? Mintha nem erősítettem volna meg barátságos szándékaimat, amire Deidara az élő bizonyíték. Nélküle mérhetetlenül unatkoztam a bázison, ezért is kérvényeztem ezt a kijárást. Kit érdekel az a francos kőtábla? Ezer alkalmam lett volna látni, még sem olvastam el egy betűjét sem, pedig a világ becses öröksége.