Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

1. fejezet - A névlista

Mindenki életében vannak buktatók. Ahogy az enyémben is. Például a legjobb barátnõm pár hónapja elköltözött Beacon Hills-bõl és nélküle teljesen egyedül maradtam. Nem volt senkim a suliban és otthon sem vitathattam meg a világbajaimat, mivel a szüleim nem vették észre azt a nagyméretû változást, ami akkor következett be, amikor megtudtam, hogy Stiles totál odavan Lydiáért. Ez persze tök jó, meg minden, csak nem nekem, aki pedig érte van oda és bármit megtenne, hogy a közelébe kerülhessen. Ami nem fog megtörténni Dawn segítsége nélkül, mert egymagamban életképtelen vagyok. És mindez természetesen egy kiváló kémia doga közben pörgött le az agyamban.

Csak ültem a papír felett. Amit tudtam, beírtam, de volt vele egy aprócska baj. Hogy több volt a nyomtatott rész, mint az én írásom, ami sajnos már ránézésre vérszegénynek láttatja az amúgy is vérszegény dolgozatomat. És volt egy olyan rossz elõérzetem, hogy Mr. Harris nem fogja díjazni a teljesítményemet. Ahogyan a szüleim sem. De ha van rosszabb annál, hogy egy tini erre azt mondja, nem érdekli, akkor köszönöm szépen, de nem lesz ez a dolgozat miatt bûntudatom. Egyébként is volt ennél nagyobb bajom.

Az ilyen csendes órákon - és elég sokszor a többin is - mindig csak azt bámultam, ahogy Stiles unottan támasztja a fejét vagy esetleg Scott-tal diskurál. Mindig is kíváncsi voltam, mirõl lehet szó és, hogy mi járhat két ilyen... érdekes ember fejében. Átvillant az agyamon, hogy talán össze kéne barátkoznom Allisonnal, ami esetleg még célra is vezethet, ha Stiles közelébe akarok kerülni. Õ egyébként nagyon kedves lánynak tűnt, és simán bekerülhettem volna a baráti körébe, de féltem. Féltem, hogy talán visszautasít, meg hát amúgy sem érdemlem meg, hogy szóba álljon velem. Mit is képzeltem? Senki barátságát nem érdemlem meg.

Mint mindig, a csengõ akkor is életmentõ volt, de ezúttal másképp. Mert ha tovább folytatom ezt a gondolatmenetet, még a végén eszköz nélkül is sikerül öngyilkosnak lennem. Bár lehet, hogy Mr. Harris gyilkos pillantása helyett inkább az öngyilkosságot választottam volna. Mert nincs rosszabb annál a nézésénél, amivel belelát a lelkedbe és már próbálsz nem gondolni semmire, nehogy telepatikus úton kiolvassa még a tudatalattidat is. Szóval egy kisebb görccsel a gyomromban kisétáltam a terembõl, a szekrényemhez.

- Szia! - köszönt valaki, pont mikor becsuktam a szekrénykém ajtaját. - Lyra, igaz?

- Öhm, igen. Szia, Allison - válaszoltam halványan mosolyogva. Gondoltam, majd kedvesnek könyvel el, ha érdeklõdöm felõle, ezért rákérdeztem: - Most költöztetek ide, ugye?

- Igen - felelte egy hangos sóhaj után - nehéz az, ha sokat költözöl.

- El tudom képzelni - már gondolkodtam volna, mit mondhatnék ezután, de ekkor hirtelen ömleni kezdtek belõle a szavak:

- Eléggé tud fájni, hogy nincs állandó lakhelyem és nincsenek állandó barátaim. Most persze szerencsém van, mert randizom Scott-tal és Lydiát is a barátomnak nevezhetem.

- Gratulálok hozzá - õszintén örültem, hogy legalább neki összejöttek a dolgok.

- Na jó, de mi van veled? Hogyhogy olyan sokat vagy egyedül? - egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányan érdeklõdtek ez után.

- Hát... a legjobb barátnõm, Dawn nemrég elköltözött. És vele voltam a legtöbbet, de amióta õ nincs, leginkább egyedül vagyok.

- Sajnálom - mondta teljesen õszintén. Sírva tudtam volna a nyakába ugrani, amiért elsõ emberként meghallgatott és nem ítélt el.

- Ugyan - legyintettem -, majd csak megoldom valahogy.

- Úgy legyen. Ja, és lenne még valami. Azt hiszem holnap matekon pont egyedül fogok ülni - mosolygott gödröcskéit megvillantva.

- De nem...

- Nem - jelentette ki határozottan. - Scottnak holnap máshol lesz kedve ülni.

Kacsintott egyet, majd a leckéire hivatkozva elköszönt, én pedig csak mosolyogni tudtam. Szereztem egy barátot minden különösebb erõlködés nélkül.

Boldogan indultam haza, egész úton az Allisonnal folytatott beszélgetésen agyaltam. Erre pedig bõven volt idõm, mivel nem volt kocsim, de még csak biciklim se. Na, ezek után mondja nekem valaki, hogy nem vagyok életképtelen.

Hazaérve azonnal a szobámba siettem, hogy egy kis hangos zenével eresszem ki a gõzt. Mindig szerettem ezt csinálni, de szigorúan csak akkor, ha üres volt a ház.

Másfél óra múlva hazaérkeztek a szüleim is. Megint a szokásosat kérdezték, de ezúttal én nem a szokásosat válaszoltam:

- Azt hiszem, szereztem egy barátot - jelentettem be büszkén.

- Kincsem, ez csodálatos! - Anyával madarat lehetett volna fogatni, Apa pedig szélesen mosolyogva megfogta a vállamat:

- Így kell ezt csinálni - kacsintott és úgy nézett rám, mintha valami hatalmas dolgot tettem volna. Pedig igazából nem is én tettem.

- Na, de elmesélem, hogy is történt pontosan... - azt persze zsigerbõl kihagytam, hogy a kémia dogám borzasztóra sikeredett.

A kis történetem után még beszélgettünk egy kicsit, de eszembe jutott, hogy még maradt tanulnivalóm. Nem is annyira kevés. Így hát újra felsétáltam a szobámba, de mielõtt nekiálltam volna a tanulásnak, ránéztem a telefonomra. És ezúttal nem feleslegesen! Ugyanis egy értesítés fogadott, miszerint Allison Argent felvett a névlistájára. Hatalmasat dobbant a szívem és a végére sikeresnek könyveltem el a napot. Írtam is Dawnnak, hogy mostantól nem kell aggódnia amiatt, hogy egyedül vagyok. Mert sokszor tette ezt és most legalább levettem a válláról ezt a terhet.

Ezután viszont eszembe jutott, hogy sajnos elég sok a leckém, de megígértem neki, hogy mielõtt elalszom még beszélgetünk egy "kicsit". Mosolyogva és teljesen megfeledkezve minden problémámról nekiálltam hát a háziknak. Hosszadalmas és felettébb unalmas feladatnak bizonyult, de mivel jó kedvem volt, úgy döntöttem, üsse kõ. Pozitívan indultam neki és láss csodát, sokkal gyorsabban haladtam, mint mikor szenvedve és közben telefonozva próbáltam leckét írni.

Már csak egy tantárgy volt hátra, amikor valami furcsa hangot hallottam lentrõl. Egy ajtócsapódást. De akkorát, hogy azt is hallottam, ahogy a benne lévõ üveg ripityára törik. Belém hasított a félelem, hogy valami nagy baj történhetett. De ezen sajnos nem gondolkodhattam többet, mert ekkor egy olyan hang jött fel a földszintrõl, amit jobb szerettem volna soha az életemben nem hallani...

Első köszönetnyilvánításképpen (létezik egyáltalán ez a szó? Xd) szeretném megemlíteni az én Egyetlenemet: fangirlx250 ❤️❤️